Vándor Várhegyi Ibolya

 

 

Hópihe tündérke barátja

Réges-régen, egy januári fagyos éjjelen, Hópihe tündérke nagyon unatkozott. Egy darabig azzal szórakozott, hogy a közelében levő felhőt rázogatta, és megcsodálta a felhőből kihulló, puffos hópelyheket. Sőt, még versenyre is kelt velük, hogy ki fog hamarabb a földre érni. Az órák lassan teltek, és a tündérke ráunt a hópelyhekre, valami mást szeretett volna. Egy társra vágyott. Aztán meglátta a jegesmedvét. Odasuhant hozzá, és megszólította.

- Akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte vékony hangon.

- Nem! – mordult rá a jegesmedve. - Nincs időm barátokra! – mormolta és hatalmas mancsával elhessegette onnan a tündért.

Hópihe tündérke tovább suhant, és suhantában meglátott egy fókát.

- Akarod, hogy barátok legyünk? – kérdezte tőle is.

- Nem! Nincs időm barátkozni, halat kell fognom és vinnem a családomnak – válaszolta a fóka.

Elszomorodott a kis tündér, leült hát egy hóbuckára. Szeméből egy könnycsepp, megfagyva a lába elé esett a hóba, és elkezdett gurulni, lefele a hóbuckáról. Mire leért, jókora hólabda lett belőle. Aztán egy másik könnycsepp is gurulni kezdett, meg egy harmadik is. A tündérke felfigyelt a hólabdákra, és hatalmas ötlete támadt. Varázspálcájával megsuhintotta az egyik hólabdát, amely azonnal a mellette levő hólabda tetejére ugrott. A kisebbik hólabdát is megsuhintotta, az pedig a két egymás tetején álló hólabdára került. Mosolygott a tündérke, és körbe repülte a hólabdákat.

- Jól van, de valami még hiányzik – mondta. Megint suhintott a varázspálcával, és a felső hólabdára két fekete széngolyó került, majd egy murok orr, egy kalap, és seprű az oldalára.

- Egy hóember! Ő lesz a barátom! – kiáltott fel a kicsi tündér, és átölelte vékony karjával a hóember nyakát. – Kár, hogy nem él, de én így is szeretem!

Arra jártában meglátta őket az öreg tél, és életet lehelt a hóemberbe.

- Köszönjük szépen, Tél apó! – kiáltotta boldogan a kicsi tündér és a hóember.

Így lett egy jóbarátja, Hópihe tündérkének. És ezután minden télen elválaszthatatlanok voltak, igazi jóbarátok.

 

 

Hópihe tündérke, a Hókirálynő és Február

Január a vége felé közeledett, és Hópihe tündérke e hónap alatt is bejárt hegyet-völgyet kedves kis barátjával Hóemberrel. Egy nap, amint éppen az északi szél szárnyán repültek, megpillantották a hókirálynő jégszánkóját. A jégszánkó furcsa módon nem egyenesen, hanem cikk-cakkban repült. Szóltak az északi szélnek, hogy eredjen a szánkó után és nézzék meg, minden rendben van-e? Pillanatok alatt utolérte a szánkót az északi szél, és látták, hogy bizony baj van, mert a jéglovak fejére egy zsákdarab volt ragadva, amitől a lovak nem láttak. A még ettől is nagyobb baj az volt, hogy a szánkó üres volt, a hókirálynőnek pedig se híre se hamva.

Az északi szél megrázta magát, és a Hóembert belepotyogtatta a jégszánkóba. Nem lett baja a Hóembernek, mert éppen a jégszánkó puha hópárnájára esett. Azonnal megragadta a pórázt és megállította a lovakat. Hópihe tündérke levette a lovak fejéről a zsákdarabot, akik minden porcikájukban remegtek, annyira meg voltak ijedve. Hópihe tündérke átölelte a nyakukat és halk hangon beszélni kezdett hozzájuk, mire a lovak megnyugodtak.

- Hol van a Hókirálynő? – kérdezte tőlük a tündér. – Ő is itt volt a szánon?

- Itt volt – felelték a lovak – de nem tudjuk hová lett, mert a fejünkre esett ez a zsákdarab, megijedtünk mert semmit sem láttunk, így nem tudjuk mi lett a királynővel. Egy darabig hallottuk a hangját, de aztán már nem, és mivel nem volt ki megállítson minket, tovább repültünk.

- Most aztán mit tegyünk? – kérdezte a Hóember.

- Megkeressük a Hókirálynőt – mondta az északi szél. – Te ottmaradsz a jégszánkón, és vezeted utánunk a lovakat, - mondta a Hóembernek – a tündérkét pedig a vállamra kapom és elindulunk vissza. Úgy is tettek, ahogy mondták. Tűvétettek hegyet - völgyet, a Hókirálynőt mégse találták meg. Hajnalodni kezdett, amikor egy kis takaros jégházikót pillantottak meg. Gondolták megpihennek itt egy kicsit, és leszálltak, bekopogtattak az ajtón. Az ajtót egy fiatal legény nyitotta ki, aki Februárnak nevezte magát. Örömükre otthonában megpillantották a Hókirálynőt is, aki bár kificamította a bokáját estében, de azonnal beszállt a jégszánkóba és jégpalotájába hajtatott.

Február megvendégelte Hópihe tündérkét, a Hóembert és az északi szelet. Másnap mind útra keltek, mert Február át kellett vegye Januártól a napok vezetését. A Hókirálynő pedig azzal tüntette ki Februárt, amiért rátalált és segített rajta, hogy a 31 nap szolgálatából levont három napot. Ezért lett Február rövidebb hónap, Hópihe tündérke pedig újabb barátra tett szert.

 

 

Hópihe tündérke és a virág tündér

Március van, a hóvirág csilingel az erdőszélen, hirdeti a tavasz érkezését. Hópihe tündérke a többi tündérkével együtt, útrakészen álltak, elhagyni a Tavasz érintette vidékeket. Rövid idő alatt, a jégszánkók megteltek pici fehér tündérkékkel, s a jégparipák a felhők fölé szálltak. Az egyik szánkóban Hópihe tündérke és barátja a Hóember ült. Szomorúak voltak, hogy itt kellett hagyniuk ezt a gyönyörű vidéket, ahol olyan jól érezték magukat. Egy kis átlátszó könnycsepp végig szántotta a tündérke arcát, majd lepottyant a jégszánkó karjára, onnan pedig hullani kezdett lefele.  Egy pici, lepkeszárnyú virág tündér éppen arra repült és a könnycsepp a kezére esett, ahol rögtön csillogó, gyémántkövecskévé vált. Leült a kis tündér egy faágra és csodálkozva nézegette a villogó, könnycsepp alakú gyémántot. Addig-addig nézegette, míg a kövecskében egy képet kezdett látni. Hófehér hajú és arcú, gyönyörű leányt látott, és mellette egy ugyanolyan fehér arcú, feketeszemű és piros orrú valakit.

- Ki vagy te, fehér arcú leány? – kérdezte a virág tündér, és megsimogatta a kövecskét.

Hópihe tündérke hallotta a kérdést és megérezte a simogatást. Elővette jéggömbjét és meglátta benne a kis virágtündért.

- Én Hópihe tündér vagyok és ez itt mellettem, a legjobb barátom, a Hóember – válaszolta. – De te ki vagy, rózsás arcú leány? – kérdezte kíváncsian.

- Én virág tündér vagyok. Azt hiszem ezt a gyémánt könnycseppet te vesztetted el, én meg rátaláltam. Miként tudnám visszaadni neked? – kérdezte.

- Nem tudod visszaadni, de beszélgetni tudsz velem, amikor akarsz. Megmutathatod vele nekem milyen a tavaszi táj, milyenek a virágok, mert én még soha sem láttam. Cserébe én is megmutatom neked milyen Jégország.

Örvendezve tapsikolt a két kis tündér, és Virág, mert így hívták a virág tündért, azonnal szárnyra kelt és mutatta Hópihének a tavaszi tájat. Röptében találkozott ő is a jóbarátjával, aki nem volt más, mint a Húsvéti Nyuszi, és bemutatta Hópihének.

Gyönyörködve nézte Hópihe és Hóember a sok színes hímestojást, amelyeket a nyuszi festett, és amelyekhez a színes festéket a virág tündér gyűjtötte pici köténykéjében.

Együtt izgult a két kis tündér húsvét reggel, amikor a gyerekek a hímestojások keresésére indultak, és csilingelő nevetésük összecsendült, amikor valaki rátalált a bokor aljába rejtett tojásra.

Hópihe is megmutatta új barátainak Jégországot. Különösen tetszett Virágnak a jégvirág.

- Soha nem láttam még ilyen szépet – mondta a tündér.

Aznap este Hópihe tündérke tücsök cirpelésre aludt el és álmában színes virágokat, és hímestojásokat látott.

- Milyen szép a Tavasz – suttogta, és mély álomba merült.

 

Hópihe tündérkének pedig még egy jó barátja lett, akivel mindennap beszélgetett, de személyesen sosem találkozhatott.