Homokóra regény
Homokóra
(részlet)
Mindig szerettem a könyveket. Gyermekkoromban meséket olvastam, majd, mint fiatal lány, a regényeket bújtam. Képes voltam egész nap olvasni. Este pedig, amikor anyám, vagy apám benyitott a szobámba és azt mondta, hogy itt az ideje lekapcsolni a villanyt, mert késő van és aludni kell, mint szófogadó gyerek, azonnal kikapcsoltam a lámpát. Kis-idő múlva, amikor hallottam, hogy az apám ajtaja becsukódott, elővettem a párnám alól az elemlámpát, a fejemre húztam a paplant és úgy folytattam az olvasást. Volt, amikor apám rajtakapott és elvette tőlem az elemlámpát. Bár haragos volt a hangja, valójában alig tudta visszatartani a nevetését, én persze rögtön észrevettem ezt, s nem durcáskodtam. Visszafeküdtem az ágyba, majd megpróbáltam gondolatban továbbszőni a történet fonalát. Elképzeltem, hogy mit is fog tenni tovább a regény hősnője. Akkoriban, meg voltam győződve arról, hogy a szerelmesek mindig egymásra találnak és egymáséi lesznek. Örökre szeretni fogják egymást, és boldogan élnek életük végéig.
Én is ilyen hatalmas szerelemről álmodoztam. Elképzeltem, milyen lesz a vőlegényem. Lelki szemeim előtt, egy magas, vékony, fekete, hullámos hajú, zöld, vagy kékszemű, mosolygós férfi jelent meg. Meg voltam győződve afelől, hogy nagyon fog szeretni, és én őt. Arról is, hogy mindig, mindenütt együtt leszünk, kéz a kézben fogunk sétálni, olyanok leszünk egymásnak, mint a levegő, amely nélkül nem tudunk élni.
Akkor még nem hittem el, hogy az élet sajnos nem lányregény. Bár tisztában voltam vele, hogy nem minden szerelem és házasság végződik olyan szépen és rózsásan, mint ahogy elkezdődött, de képtelen voltam azt feltételezni, hogy én is valaha ilyen sorsra juthatok. Ha igazán szeretjük egymást, csakis boldogok lehetünk. Mennyire naiv voltam, mennyire szeretetre éhes és szeretetet adni, és kapni vágyó. A fellegekben jártam.
És most itt vagyok, hatvanévesen, mindenből kiábrándultan, bár ugyanolyan szeretetre éhesen, mint lánykoromban. Már könyveket se nagyon olvasok és a fellegekben sem járok. Az élet a legtöbbször csak a göröngyös, gidres-gödrös, térdig sáros útját mutatta meg nekem. Legtöbbször megszegte magasba emelkedni próbáló szárnyaimat. A puffanás általában mindig fájt, bár nem estem magasról, mert sohasem értem olyan magasra, mint szerettem volna, de az esés helye számomra soha nem volt se puha fű, se szalma, hanem sziklás, köves hely. A fájdalmak és a vérző sebek ellenére, keservesen megpróbáltam újra, és újra lábraállni. És minden egyes esés, egy pici darabot összetört a szívemben. Csak egy dolog maradt meg bennem, a remény, és az a rettenetes nagy szeretet utáni vágyódás, amit nem kaptam meg. Sokszor úgy éreztem, hogy csordultig vagyok szeretettel és gyengédséggel, annyira, hogy szinte már robbanni készülök, de ezt a szeretetet nincs kinek odaadnom, mert senki se fogadja el.
2021 van. Ülök a tükör előtt és nézegetem az arcom. Mennyire megváltoztam. A szemem még szép, még fényes, de a fényességben ott bujkál a szomorúság, és ott vannak azok a mély, árulkodó ráncok a szemem körül. Nem akarok elsüllyedni az önsajnálat mocsarában, ezért előveszem és fellapozom a régi fényképalbumot. Megakad a szemem a szüleim esküvői képén. Milyen szépek voltak. Fiatalok és mosolyogtak. Akkor, abban a percben, az övék volt a világ. Aztán ott látom magam az anyám karjai között, amint félig nyitott szemmel pislogok az engem körülvevő ismeretlen, új világra.
Félreteszem az albumot, mert eszembe jutott, hogy anyám rámesélte nekem röviden, az élete történetét egy kazettára. Azt mondta, ha egyszer valamikor majd kedvem szottyan hozzá, írjak belőle egy regényt, amelyhez fűzzem hozzá az én életem történetének a fonalát is, csak úgy, a család részére.
Beteszem a kazettát a magnóba és hallgatni kezdem. Anyám hangja hallatára szemem könnybe lábad. Annyira hiányzik nekem! Talán ezért nem voltam képes még megírni a történetet. De most előveszem a laptopot, új oldalt nyitok, és már kopognak a billentyűk, s az anyám hangját szinte már nem is hallom. Írok!
A magyarországi menyasszony
1956 márciusa. A gőzös, hosszat fütyölve állt meg a kisvárosi állomáson. Két kis fonott útibőrönddel a kezében, tétován nézett ide-oda, szürke szemével, az a fiatal nő, aki épp most szállt le a vonatról. A peronnal ellenkező oldalon szállt le, így várnia kellett, míg a vonat elment, füstbe borítottan hagyva az állomást. Miután szétoszlott a füst, bizonytalan léptekkel megindult, hogy átkeljen a síneken, de valaki hírtelen elkapta a karját, és megölelte.
– Drágám, de jó, hogy megérkeztél! – mondta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta.
Gréta boldogan, szinte menedéket keresve bújt a vőlegényéhez. Úgy érezte magát, mint egy kalitkájából kiszabadult madárka, amely bár nem tudta, mi vár rá a kalitkán túl, mégis szárnyra kelt, túlrepült a fák magas koronáján, majd tovaszállt, és szállt, szállt az ismeretlen tájak felé.
A peronon egy kis csoport várt türelmetlenül, és kíváncsian, hogy végre meglássák a magyarországi menyasszonyt. Amikor a két fiatal, egymást átölelve közeledett hozzájuk, hangos éljenzésbe és tapsolásba csaptak.
– Ők az én munkatársaim! – mondta Zsolt a lánynak. – Nagyon vártak már, sokat segítettek nekem abban, hogy végre eljöhess ide, és összeházasodjunk annyi év után. Látod, az igazi szerelem, előbb-utóbb minden akadályt legyőz! – súgta a fülébe.
Zsolt munkatársai nem tudtak magyarul, s bár mind beszéltek hozzá, Gréta nem értette mit mondanak, csak mosolygott, és mégjobban vőlegényéhez bújt. Mielőtt beszálltak volna az állomás előtt álló autókba, a kis, vidám társaság körbefogta Grétát, barátságosan megölelték, megrázogatták a kezét, és beszéltek hozzá, azon az ismeretlen nyelven, amelyet Gréta most hallott először. Zsolt fordítani próbált, de nem győzte a sok beszédet, így csak annyit mondott Grétának, hogy sok boldogságot kívánnak neki, és remélik, hogy hamarosan viszontlátják.
– Milyen kedvesek! – mondta Gréta mosolyogva. Nem számított ilyen fogadtatásra.
A robogó autó ablakán keresztül, kíváncsian nézte, az egymást követő takaros házakat. Más volt, mint a kis akáclombos szülőfalva, amely máris hiányzott neki, de tudta, hogy szeretni fogja ezt a várost is, hiszen ezentúl itt fog majd lakni férjével, és ahol a férje él, ott lesz számára is az otthon.
Az autó ide-oda kanyargott, egyik utcából a másikba, majd megállt egy világosszürkére meszelt ház előtt. A ház nem volt túl magas, se túl nagy, olyan volt, mint általában egy rendes háztartást ellátó ház, amelyet dolgos, de nem túl gazdag emberek lakják. Az ablakokat félig eltakarták a gondosan keményített és vasalt kis, fehér csipkefüggönyök. A házra csend borult, mintha nem lakott volna ott senki. Csak egy kis fekete kutya szaladt eléjük, üdvözölni őket hangos ugatással, amint beléptek a kapun. Gréta lehajolt, és megsimogatta a kutyát.
– Vigyázz, nehogy megharapjon! – mondta neki Zsolt. – Nincs simogatáshoz szokva, házőrző kutya, jeleznie kell, ha idegen lép be a kapun.
Gréta felegyenesedett, majd cinkosan rákacsintott az okos, barnaszemű kutyára. Rögtön megérezte, hogy hűséges barátra tett szert, és ezt a kutya is érezte, mert farkát csóválva, követte Gretát egészen az ajtóig, ahonnan neki már nem volt szabad továbbmennie.
Hosszú folyosóra nyílt az ajtó, mely balra fordulva a konyhába vezetett. A konyhában égett a tűz, kellemes meleg fogadta őket. A sparhelt melletti széken egy vékony, idősödő nő ült. Keze békésen pihent az őlében. Szürke ruhája és köténye tiszta volt és majdnem bokájáig ért, lábán drapp patentharisnya és fényesre sikált bokacipő. Őszülő haja, vastag konytyba volt gondosan fonva, a feje tetején. Olyan megjelenése volt, mintha egy ezerkilencszázas évek elejei festményből lépett volna ki.
– Mama, ő Gréta! – mutatta be anyjának Zsolt.
Gréta egy lépést tett az asszony felé, aki egy néma kézmozdulattal megállásra kényszerítette a lányt. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mozdulatlan volt és kifürkészhetetlen, akár egy szobor. Csak mély, fekete szeme mozgott ide-oda, és mérte végig hűvösen, leendő menyét.
– Tata hol van? – kérdezte Zsolt, megtőrve az egyre kínosabbá váló csendet.
Erre az asszony, mintha megelevenedett volna, fiára mosolygott.
– Nemsokára apád is megérkezik. Spónoréknak vitte el, a megrendelt télikabátot. Remélhetőleg ki is fizetik, hiszen most már egy szájjal több van a családban, így kell a pénz – mondta rá se nézve többet, a még mindig lábon álló Grétára.
Zsolt, hogy enyhítsen a feszűlt helyzeten, Grétához lépett, lesegítette róla a kabátot, és hellyel kínálta.
Grétát, Zsolt a háború idején ismerte meg, amikor a hadsereg keresztül vonult Magyarországon. Meglátni és megszeretni egymást, ez volt a kettejük története és sorsa.
Grétát, a nagyanyja nevelte. Szülei korán elhunytak, az édesanyjára nem is emlékezett. Mivel Gréta kis, alacsony, sovány alkatú volt fiatal lány korában, nagyanyja legtöbbször fiúnak öltöztette a hábórú alatt. Haját rövidre nyíratta, de még így is sokszor elbújtatta, amikor a falun, katonák vonultak keresztül. Féltette unokáját a katonáktól, hiszen nem egy olyan hírt hallott, hogy a katonák megerőszakoltak vagy megöltek egy–egy fiatal lányt.
Mikor Zsolt belépett a kapujukon, Mari mama nem volt otthon. A szomszédasszonynak ment segíteni, és még nem értesült arról, hogy megint katonák érkeztek a faluba.
Gréta éppen a tyúkokat etette, és ijedtében majdnem kiejtette kezéből a kukoricás tálat, amikor Zsolt megszólalt a háta mögött.
– Elnézést kérek, kisasszony, ... sajnálom, nem akartam megijeszteni! – mondta, amikor meglátta a Gréta szemére kiült rémületet. – Én, csak egy pohár vizet szerettem volna kérni, ha szabad lenne, ... – mondta zavartan.
Gréta hamar összeszedte magát, intett a katonának, hogy foglaljon helyet, az udvaron levő asztal melletti kis padon.
– Azonnal hozok vizet! – mondta halkan, majd besietett a konyhába. Első dolga az volt, hogy a szekrényfiókból elővette apjának a kis, hegyes tőrét és a köténye zsebébe rejtette. Azután, a konyhaszekrényhez lépett, kivett onnan egy poharat, kézbevette a vizeskancsót és kiment a katonához. Zsoltnak esze ágában sem volt bántani Grétát, bár ő is hallott már olyan katonákról, akik fosztogattak, és lányokat, asszonyokat bántalmaztak. Az ő seregében levő fiúk viszont, mind rendesek voltak, legalábbis nem feltételezte volna egyikükről sem, hogy ilyen otrombaságokat képesek lettek volna megtenni. Tetszett neki ez a kis vékony leány, de látta, hogy az fél tőle. Megitta a vizet és még egy pohárral kért tőle, de ezt már nem hajtotta fel, hanem lassan kortyolgatta.
– Mi a neved, kislány? – kérdezte udvariasan.
– Gréta vagyok – felelte a lány.
– Engem Zsoltnak hívnak. Erdélyből jöttem – mondta és kezét nyújtotta a lánynak, aki erre hátrált egy lépést és hírtelen a zsebéhez kapott, ahová a tőrt rejtette.
– Látom, hogy félsz tőlem! De nem kell félned, nem foglak bántani, nem vagyok olyan, mint azok a katonák, akikről rosszat hallottál! – mondta mosolyogva, majd folytatta – A tyúkokat nem ártana elrejteni, mert a katonák, akik jönni fognak, el fogják vinni őket.
Hírtelen kitárult a kapu, és Mari mama rontott be rajta.
– Gréti, gyorsan-gyorsan, jönnek a katonák! Hajtsuk a tyúkokat a pince rejtekébe! – kiáltotta. Még mondani akart valamit, de torkán akadt a szó, amikor meglátta Zsoltot. Megtántorodott és majdnem összerogyott, de Zsolt odaugrott és elkapta, a padhoz kísérte és leültette.
– Jól van mama? – kérdezte. – Üljön itt, amíg helyrejön, mi majd behajtjuk a tyúkokat!
Megtöltötte poharát vízzel és az asszony elé tolta.
– Gyere! – mondta Grétának. – Nincs sok időnk! Mindjárt itt lesznek!
Gyorsan behajtották a tyúkokat a pince alatt ásott rejtekhelyre. Gréta ki akart jönni Zsoltal az udvarra, de Zsolt megállította.
– Maradj itt te is! Csak a biztonság kedvéért. Majd én vigyázok a mamára! – mondta és azzal már ment is kifele a pincéből, és leült Mari mama mellé a padra.
Kis idő múlva két katona rontott be a kapun.
– Hol vannak a tyúkok? Adjátok ide a tyúkokat! – kiáltották.
Zsolt felállt az asztal mellől, és odament hozzájuk. Pár percig beszélgettek, majd a két katona továbbment, nem zaklatták a mamát, és nem kutatták át a házat sem.
– Köszönöm fiam, rendes ember vagy – mondta Mari mama Zsoltnak, amikor az ismét leült mellé a padra.
– Maradok még egy kicsit, nehogy visszajöjjenek – mondta Zsolt. Az asszony bólintott.
– Köszönöm. Ritka manapság a rendes ember. Gréti lenn maradt a pincében? – kérdezte.
– Igen, megkértem maradjon ott, amíg el nem mennek a katonák.
Beszélgettek még egy kicsit, majd Zsolt felállt.
– Mennem kéne, nem számítottam ilyen sokáig maradni...
– Maradhatsz fiam – mondta a mama, majd megkérdezte: – Nem vagy éhes? Mi még nem ebédeltünk, szívesen megkínálnánk, ha elfogadnád.
– Hááát, nem is tudom, igaz az ebédidő már elmúlt, mert nem mentem vissza...
– Akkor maradnod kell, nem mehetsz el éhesen innen! – mondta Mari mama. Felállt az asztal mellől és előre sietett. A pince előtt megállt és bekiáltott Grétának, hogy jöjjön fel.
Ebéd után még beszélgettek, majd Zsolt elbúcsúzott.
– Nem tudom holnap mikor indulunk tovább, de megpróbálok még eljönni, ha megengedik. Nagyon jól éreztem magam itt. Hiába, hiányzik a család! – mondta szomorúan. – Nem jó dolog ez a háború, mindenki megsínyli, mi is, az otthon maradtak is.
– Gyere fiam, készítek majd neked egy kis útravalót holnap – mondta Mari mama és elköszönt. Nem kísérte ki Zsoltot, bent maradt a konyhában. Hagyta, hogy a két fiatal egy pár percig egyedül maradjon. Észrevette, hogy mindketten titkos pillantásokat vetettek egymásra, gondolta, hadd örüljön a kis katona ennek a pár percnek. Neki is nagyon szimpatikus volt. Nem olyan volt, mint a többi katona, hanem illemtudó és kedves.
Másnap délelőtt el is jött Zsolt. Nem maradt sokáig, mert még 12 óra előtt indulni akart a sereg. Mari mama adott neki egy szatyorban ennivalót az útra, még egy kis üveg bort is tett mellé. Mielőtt elment volna, megkérdezte írhat-e nekik, megadnák-e a címüket? Gréta beszaladt a házba és kis idő múlva egy papirdarabot nyújtott át neki, rajta a címével. Elbúcsúztak.
Mari mama és Gréta a kapuban sokáig kísérték tekintetükkel, addig, amíg el nem tűnt a szemük elől. A két nő átölelte egymást, úgy mentek vissza a konyhába. Nem szóltak egy szót sem, csendben végezték a dolgukat, mintha mi sem történt volna, de Gréta érezte, hogy szívének egy darabkáját magával vitte Zsolt.
Teltek a napok, múltak a hónapok, és Zsolt amikor csak tehette, levelet, vagy képeslapot küldött szüleinek és Grétának. Azt is megtudta Grétától, hogy van egy bátyja, aki nagyon ritkán látogat haza, nem azért, mert nem szereti őket, de nagyon elfoglalt és nem teheti olyan gyakran, ahogy szeretné. Aztán egy idő után, nem jött semmi hír Zsolttól. Hiába várta Gréta mindennap a kapuban a postást, nem jött több levél. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár is, őszre fordult az idő, hűvös szelek kavarták a vörösessárga faleveleket az úton és kergették, az egyre növekvő, szürke felhőket a sápadt kék egen. Az idő telt, Gréta pedig csak egyre, kitartóan várt.
Egy nap, végre képeslap érkezett. Csak egy pár sor volt, de hír volt, amiből megtudta, hogy életben van.
Zsolt hadifogolyként Franciaországba került. Sokszor azt hitte nem éli túl, de a vágy a szülei, és a szülőföldje után, meg a szerelem, amelyet Gréta iránt érzett, megerősítette és átsegítette a nehézségeken.
Hogy kibírja a fogságot, naplót írt, bár nem aprólékosan, hogy elég legyen az a kis füzet, amit gondosan dugdosott, nehogy meglássák és elvegyék tőle. Mivel tudott főzni, és cukrász felkészültsége is volt, jelentkezett az őrmesternél, és azontúl a foglyok számára főzött, na meg az őrmestereknek is. Sokat imátkozott, kérte a jó Istent, hogy valamiképpen jöjjön a segítségére, ne hagyja őt elveszni idegen földön, idegen emberek között.
És a jó Isten meghallgatta a könyörgését. Egyik hétvégén, egy sedani vállalkozó, a francia tisztek részére egy estélyt rendezett, és mivel a tisztek nagyon dicsérték a Zsolt által készített krémest, a vállalkozó kihozatta Zsoltot a lágerből, hogy az estélyre is készítsen süteményt. A vállalkozó feleségének nagyon ízlett a krémes és meg akarta ismerni azt, aki készítette. Azonnal alkalmazták és Sedanba vitték. Itt már jóra fordult a sorsa. Annyit ehetett, amennyit csak akart. Levelet írt haza. Elmondta szüleinek, hogy most már jól van és egészséges. Egy és fél hét után választ kapott. Megtudta, hogy szülei élnek és egészségesek, és nagyon várják haza. Grétának is írt, megírta, hogy fogságban volt, de, hogy miken ment keresztül, arról nem írt. A házaspár nagyon meg volt vele elégedve. Mivel nem volt gyermekük, rövid idő után, saját gyermeküknek tekintették. Megkérték maradjon végleg náluk, cukrászdát nyitnak neki, még örökbe is fogadják, hogy örökölhesse a vagyonukat. De nem maradt ott. Hazament, mert apja hazahívta. Építkezett és kellet neki a fia segítsége otthon. Nem gondolt arra, hogy onnan Franciaországból jobban segíthette volna őket, hiszen pénzt küldhetett volna nekik, nem is keveset, vagy még őket is kivihette volna Sedanba. De szülei hajthatatlanok maradtak, nem akartak idegenek közé menni. Nem akarták elhagyni Erdélyt. És addig könyörögtek neki, amíg hazament. A francia házaspár az utolsó percig reménykedett, hogy velük fog maradni, de végül is nem tudták meggyőzni. Azt is mondták neki, menjen haza és ha meggondolja magát, visszamehet. Várni fogják. De soha többet nem ment vissza. Egy darabig leveleztek, aztán egy nap a szomszédjuk értesítette Zsoltot, hogy meghalt a házaspár egy autószerencsétlenségben.
Grétával továbbra is levelezett, meg is látogatta a háború után. Sokat tervezgettek arról, hogy egy nap majd összeházasodnak.
Elmondta szüleinek is a tervét, hogy feleségül akarja venni Grétát. Szülei nem mondtak nemet, de megkérték, várjon még a nősüléssel. Sokba kerül a házépítés, majd, ha befejezik az építkezést, akkor elveheti a lányt, de addig nem. És teltek az évek, a két fiatal pedig türelmesen várt. A ház nehezen készült el, a pénzük kevés volt, így Zsolt apja elkérte a fiától a fizetését is.
– Minek az neked most fiam – mondta neki az apja. – Majd megtartod a fizetésed, ha készen lesz a ház. Most ez mindennél fontosabb!
És Zsolt, odaadta a szüleinek az egész fizetését, pár lejt tartott csak meg magának zsebpénznek. Mindenét odaadta volna szüleiért, ők pedig ki is használták a fiuk jó szívét. Titokban pedig azt kívánták, hogy soha meg ne nősüljön, vagy legalább is, nagyon sokára. Ők azért nemzettek gyerekeket a világra, hogy legyen, aki eltartsa őket öregségükre. A fiuk saját útjának építése még várhatott. Ettől fontosabb volt a ház. De a házépítés nagyon lassan ment. Mindig közbejött valami, ami végett abba kellett hagyni rövidebb, vagy hosszabb időre.
Gréta is, mint általában minden lány, álmodozott a férjhez menésről. Szerette Zsoltot, de nem tudta rávenni magát arra, hogy otthagyja idős nagyanyját. Pedig nagyanyja sokszor mondta neki, hogy menjen csak férjhez, ne gondoljon őrá, de Gréta nem tudta megtenni. Nem tudta egyedül hagyni. Az idő pedig telt, egyre-másra múltak az évek, ők pedig csak leveleztek, és néha, amikor lehetett, Zsolt meglátogatta őket.
Grétának több udvarlója is akadt, akik szívesen feleségül vették volna, de mindegyiket elutasította. Ő Zsoltot választotta. Hiába próbálták meggyőzni, nem hallgatott senkire sem.
Aztán a Gréta nagyanyja gyengélkedni kezdett, és ágyba került. Gréta odaadással ápolta és látta el a ház körüli teendőket.
Egyik délután aztán nagyon megijedt. Mikor belépett a szobába, hogy megkérdezze nagyanyjától, nem akar-e valamit, az hírtelen felült az ágyon.
– Gréta! – szólt hozzá parancsoló hangon. – Menj a szekrényhez, vedd elő onnan a szép fekete ruhámat és öltöztess fel, mert én ma meghalok!
– Ugyan, ugyan nagymama, miket beszélsz itt össze-vissza! – ment az ágyhoz Gréta és megfogta a kezét, hogy segítsen neki visszafeküdni. Mari mama kitépte kezét unokája kezéből.
– Nem! Tedd, amit mondtam! Nem látod? Az ajtóban állnak és várnak rám!
Gréta az ajtó felé nézett, de nem látott semmit.
– Nincs ott senki nagyi, ne ijesztgess!
– De igen! – erősködött az öreg. – Azonnal öltöztess fel! Azt mondták, hogy utánam jöttek és ma meghalok! – mondta.
Grétát rossz érzés fogta el. Hátha mégis igazat mond? Mit tegyen? Egyedül volt nagyanyjával és az este is közelgett. Végig futott a hideg a hátán. Nem ellenkezett tovább. Elővette a fekete ruhát és felöltöztette Mari mamát, aki rögtön megnyugodott, hátradőlt a párnára, összekulcsolta kezét, behunyta a szemét és várt. Gréta egész éjjel ott virrasztott mellette, egy széken bóbiskolva, nem merte egyedül hagyni. Reggel Mari mama ébresztette fel.
– Úgy látszik eltévesztették a dátumot! – mondta mosolyogva. – De közeleg az idő! Lehet ma este lesz...
De aznap este se jött el az idő és ez így ment egy héten keresztül. Minden este felöltöztette Mari mamát, és reggel levette róla a fekete ruhát. Közben pedig, Mari mama elkezdett mindenfélét beszélni.
– Nézd! – súgta Grétának. – Már megkezdték bontani a padlót. Amikor ideérnek az ágyamhoz, elvisznek...
Gréta erre odament az ajtóhoz.
– Nincs itt senki nagyi, nem bontanak semmi padlót, hiszen itt állok az ajtóban, látod? Itt állok a padlón!
– De igen! Én látom, szedik a padlót! – mondta és egy helyre nézett az ajtó felé, és titokzatosan mosolygott. – Még egy kis idő, és ideérnek!
Gréta magához hívta a barátnőjét Julit, mert valósággal félni kezdett. Nem volt ő gyáva, de az elmúlt hét kissé kikészítette az idegeit, a bátyja pedig még most sem jöhetett haza. Más községben dolgozott és nem hagyhatta ott a munkáját.
– Maradj itt velem éjszakára! – kérte. – Félek egyedül lenni nagyanyámmal!
És Juli, ottmaradt. Ágyat vetettek maguknak a szobában a földön és úgy aludtak összebújva. Minden zajra felriadtak és nézték, él-e még Mari mama. Élt.
Aztán egy este megint kérte Grétát, hogy öltöztessék fel a fekete ruhájába.
– Itt vannak már! – suttogta. – Még egy sor padlót kell csak felszedjenek, és elvisznek!
A két leány szó nélkül felöltöztette az öregasszonyt, majd egymás mellé bújtak. Vártak.
Körülbelül egy óra telhetett el, és Grétáék már kezdtek megnyugodni, hogy most se fog bekövetkezni a nagyi jóslata, amikor Mari mama hírtelen felült az ágyon. A semmibe meredt, mosolygott.
– Látod milyen szép lett a lányod? – kérdezte az ajtó felé bámulva, elégedett mosollyal az ajkán. – Menj oda és nézd meg! Vigyáztam rá, ahogy megígértem neked!
Grétának és Julinak majdnem égnek állt minden haja szála a rémülettől. Bebújtak a paplan alá, és ott kuksoltak egy darabig. És Gréta érezte, amint egy láthatatlan kéz végig simítja a paplan tetejét. Felugrottak az ágyból, visítottak volna, de egy hang se jött ki a torkukon.
– Itt vannak már, felbontották a padlót! – mondta Mari mama. Grétára mosolygott, majd visszaesett az ágyra. Meghalt.
Nagyanyja házát pénzzé tette, a kapott ár felét pedig a bátyjának adta, majd két jól megtömött fonottkoffer ruhával, meg egy pár, anyukájától és nagymamájától emlékként elvitt tárggyal útnak indult, új élete felé.
Azt gondolta, hogy a Zsolt szülei, az ő elhalt szüleit fogják helyettesíteni, ezért már látatlanul is szerette őket, és vágyott, hogy megismerje jövendőbeli anyósát és apósát. Hányszor álmodozott arról, hogy majd az anyósa a karjai közé zárja és lányának nevezi. Úgy jött ide, mintha tényleg haza jött volna. De az a pár percnyi fogadtatás, amiben része volt, hideg zuhanyként érte. Zavarba jött, és bár helyet foglalt, érezte, hogy az a hűvös csend, amely hármukra borult, semmi jót sem jövendölt.
Aztán megérkezett a Zsolt apja is. Levette a kabátját és a fogasra akasztotta. Rövidre nyírt haja barna, bajusza, mely felfele volt pödörve, az akkori divat szerint, ápolt volt. Megfordult s a fiára nézett.
– Tata, ő Gréta! – mutatta be apjának a félszegen mosolygó leányt. Az öreg kezet fogott vele, feltette szemüvegét és végig mérte Grétát.
– Csinos! – mondta széles mosolyra húzva száját a bajusz alatt, de mosolya azonnal lehervadt az arcáról, amint felesége rosszalló pillantását meglátta.
– Remélem jól utaztál! – mondta, majd választ nem várva feleségéhez fordult.
– Mama, terítsd meg az asztalt, éhes vagyok! Éhesek vagyunk mind! – helyesbített. Vizet öntött a kredenc mellett levő lavórba és kezet mosott.
Az asszony szó nélkül, engedelmesen a kredenchez lépett és asztalterítőt, szalvétát, meg tányérokat vett elő. Az asztalterítőt odanyújtotta Grétának.
– Terítsd az asztalra! – mondta. – Aztán gyere a szalvétákért.
A lány elvette és azonnal az asztalhoz ment, majd szépen eligazította a terítőt. A szalvétákat is elvette mamától.
– Az asztalfiókban kanalat, kést és villát találsz. Remélem meg tudsz teríteni egy asztalt! – mondta mama. A porcelán tányérokat nem merte odaadni Grétának, félt, nehogy véletlenül eltőrje őket, ezeket inkább ő tette az asztalra.
Gréta kihúzta a fiókot, kivette belőle az eszcájgokat és szépen a tányérok mellé tette. Tata helyeslően bólintott.
– Érti a dolgát, ez jó! – mondta halkan a fiának.
Csendben fogyasztották el a vacsorát. Utána még egy kicsit beszélgettek, majd mama megmutatta Grétának, hol fog aludni.
– Mi korán szoktunk lefeküdni, mert reggel korán kelünk. Az ágynemű tiszta, ma cseréltem le, nyugodtan lefeküdhetsz. Zsolt hozza majd a koffereket.
Megindult az ajtó felé, de visszafordult.
– Ne égesd sokáig a villanyt, mert sokba kerül! Jó éjszakát! – mondta és választ nem várva kiment a szobából.
Gréta körülnézett. A szoba tiszta volt, kicsi és nem túl zsúfolt, a kályhában égett még a tűz. Odalépett az ablakhoz és lehúzta a redőnyt. Kopogtattak az ajtón.
– Szabad! – mondta.
Zsolt jött meg a kofferekkel. Letette őket az ágy mellé, és Grétához lépett, átölelte.
– Biztosan fáradt vagy, feküdj le. Délelőtt elmegyünk az Anyakönyvi hivatalba és beadjuk az iratokat. Ha minden jól megy hamarosan megtartjuk az esküvőt. Holnap a húgom is megérkezik. Rendes nő, majd meglátod, csak kicsit sokat beszél – mondta nevetve. – Aludj jól, szép álmokat!
– Te is! – súgta neki Gréta.
Csókot lehelt a lány homlokára és kiment a szobából.
Másnap reggel Gréta a szomszéd szobából áthallatszó hangokra ébredt.
– Már nyolc óra és még mindig alszik! – ismerte fel a mama hangját.
– Biztosan fáradt volt – mondta neki tata. – Holnap nem fog ilyen sokáig aludni, ma még lustálkodhat egy keveset, ne legyél hozzá olyan szigorú...
Utána csend lett, majd kis idő múlva mama kuncogva felnevetett.
– Vén bolond, fejezd be!
Gréta azonnal elfeledte az előbb hallottakat, és elmosolyodott.
Kiugrott a paplan alól, felöltözött, megvetette az ágyat és kinyitotta az ablakot. A reggeli hűvös levegő azonnal elárasztotta a kis szobát. Kinézett az ablakon. A hosszú, nem túl széles, macskaköves utcán, csak egy-két ember sietett, biztosan munkába. Hideg volt kint, de azért már érezni lehetett a levegőben, a közelgő tavasz édes illatát. Még várt egy kicsit, majd becsukta az ablakot. Tétován az ajtóhoz lépett, halkan kinyitotta és a konyhába ment.
A konyhában nem volt senki. Az asztal egy személyre volt megterítve. Egy tányéron egy kevés vaj, lekvár, letakarva kenyér, a tányér mellet pedig egy csésze tejeskávé volt. Gyorsan megmosakodott, az asztalhoz ült és megreggelizett. Felvette kiskabátját és kiment az udvarra. A kutyus azonnal mellette termett, és körül szimatolta.
Az udvar közepén egy hatalmas diófa állt. Törzse kissé meghajlott, mintha éppen azon gondolkodott volna, hogy dőljön-e a házra, vagy nem. Mégse tette.
Kissé távolabb, tyúkok rikácsolását hallotta. Megindult arrafelé. Mama a tyúkok körül szorgoskodott.
– Jó reggelt! – kiáltotta Gréta és közelebb ment az asszonyhoz, aki éppen tojást szedett ki a fészekről.
– Jó reggelt! – válaszolta hűvösen Mama.
– Segíthetek? – kérdezte a lány.
– Persze! – jött azonnal a válasz. – Fogd a tojásokat és vidd a konyhába!
Gréta bevitte a tojásokat a konyhába. Kijövet az ajtóban beleütközött az éppen érkező Zsoltba.
– Jó reggelt kislány! – üdvözölte őt Zsolt mosolyogva. – Jól aludtál, kicsim?
– Jó reggelt! – válaszolta Gréta. – Igen, jól aludtam, talán kicsit túl sokáig is... – de itt megállt, nem mondott többet.
– Ha reggeliztél, megyünk az Anyakönyvi hivatalba, nem veszíthetünk nagyon sok időt, utána vissza kell mennem a munkába.
– Megjöttél Zsolt? – hallották meg a mama hangját.
– Kezét csókolom mama, igen megjöttem. Jöttem Gréta után, megyünk beadni az iratokat!
– Jól van fiam. Menjetek! – mondta mosolyogva. Köténye zsebébe nyúlt, kivett onnan egy pár lejt és fiának nyújtotta.
– Itt van egy kis pénz, lehet szükséged lesz rá, de ne költsd hiábavaló dolgokra! – mondta megcirógatva fia arcát.
Zsolt zsebre tette a pénzt, lehajolt és megcsókolta az anyja kezét.
– Köszönöm szépen mama.
Kis idő múlva vidáman, nevetve hagyták el a házat, mentek az Anyakönyvi hivatalba.
Az esküvőt otthon tartották, a násznagyok és a legközelebbi rokonok társaságában. Gréta menyasszonyi ruhája egyszerű volt, édesanyjától örökölte, de mindenki megcsodálta milyen jól állt rajta. Most, hogy itt volt, ez a ruha, amely mintha még mindig az édesanyja illatát árasztotta magából, volt az egyetlen dolog, ami ebben a pillanatban, az elhagyott hazájára és az otthoniakra emlékeztette, akik nem jöhettek el az esküvőjére. Egy olyan pillanatban, amikor nem vették észre, kiment az udvarra és a csillagtalan égbolt sötét leple alatt elsírta magát. Aztán nyílt az ajtó és Zsolt ölelte át gyengéden a vállát.
– Hideg van kint, megfázol! – mondta. – Mi történt? – kérdezte, amikor észrevette, hogy gyönyörű menyasszonya sírt.
– Semmi, csak eszembe jutottak az otthoniak, akik nincsenek itt – mondta halkan.
– Sajnálom! Tudom, hogy senki sem tudja őket helyettesíteni, de próbálj meg most egy kicsit boldog lenni. Ígérem mindent megteszek, hogy ne érezd annyira azt, hogy elhagytad őket, hogy elhagytad a hazádat, hogy ne érezd azt, hogy idegenek közé jöttél, hanem azt, hogy haza jöttél!
Újra nyílt az ajtó, és a Zsolt húga hívta be őket, mert a vendégek várták már a menyasszonyi tortát, amelyet a fiatal párnak kellet felszeletelni.
Az esküvő után összeült a család, és megbeszélték, hogy bár alig fejezték be az építkezést, feltétlenül bővíteni kell a lakást. Építeni kell még egy szobát, hozzá konyhát és folyosót, ahol a fiatal pár lakhat. Elhatározták, hogy húsvét után megkezdik az építkezést.