Vándor Várhegyi Ibolya

 

Újabb ajánlás:

 

 

Nagyon szépen köszönöm Nikolett Gréczi bloggernek a könyvem értékelését és ajánlását!

......................................................................................................

 

Ajánlás Vándor Várhegyi Ibolya: A sors keze című művéhez

A mű gyönyörű, látomásos képpel indul: „Karácsony van. A békesség és szeretet ünnepe. Csillagfényű, bársonyos hópelyhek hullanak alá a hideg, csendes éjben, nyugtató pompával, villogó gálaruhába öltöztetik az utcákat, házakat, fákat.”, mely leírásból már megsejthetünk valamit a kisregényben végig húzódó feszültségből, így a „nyugtató pompával,” szókapcsolat minden előzmény nélkül, hirtelen átcsap ennek ellentétébe, amit érzékeltet a „villogó gálaruhába öltöztetik az utcákat, házakat, fákat.” mondatrész, s amelyen belül különösen a „villogó” melléknév kelt az emberben nyugtalanságot, balsejtelmet.

Ennek a kisregénynek érzelmektől lüktető, eleven stílusa van, és az olvasója csalódottan fejezi be a végén az olvasását, s várja, hogy ez a torzóban maradt, hosszabb lélegzetű novella folytatódjon lehetőleg valamilyen mozgalmas, szép eleven stílusban.

A könyv olvasása közben felelevenedik a múlt az olvasóban, mivel a történet nem a mai világban játszódik, melynek bizonyítéka a műben említett magnószalag is, s a kisregény stílusa sem a mai írók felületes, mélységeket nélkülöző stílusa, és ez nagy előnye a műnek.

A kisregény a jó, s a rossz szembeállításán alapul, ahol Martha, Robert felesége és bizonyos szempontból a régi barátnő, Kyle, - aki betegsége miatt nem egészen beszámítható, - s Martha szeretője képviseli a rosszat, és velük szemben áll Viki, aki lelki tisztaságában, önzetlenségében csak jókat feltételez Kyle-ről, ezért nem veszi figyelembe az édesanyja által mondottakat, így nem látja be, hogy a barátnő egy megkeseredett nő, aki irigy a boldogságára, s el akarja azt rontani, amit meg is tesz azzal, hogy Viki csélcsap férjét elcsábítja úgy, hogy a hálószobában kötnek ki.

Robert a mű másik szereplője hús – vér férfi, annak minden rossz és jó tulajdonságával együtt, így hibázik abban, hogy nem mondja el Vikinek, hogy nős és gyermekei vannak, ugyanis gyengeségében egyre halogatja azt, félve a következményektől. Ennek köszönhetően a feszültségkeltés bizonyos elemei is belekerülnek a kisregénybe, mivel az olvasó már tudja azt, amit Viki nem tud: a férfi családi állapotát, s Kyle gonosz szándéka is cselekvésbe megy át, amikor meglátogatja Robert feleségét, Marthat, így a feszültség fokozódik, és az olvasó csak arra tud gondolni, hogy mi lesz itt, s baljós előérzet szele csapja meg az érdeklődő és a feszültségkeltés írói hatása alá kerülő olvasót, s valóban a fokozatosan adagolt feszültség végül eléri a csúcspontját, és kirobban Martha tevékenykedése folytán.

A jó és rossz párharca régi irodalmi ábrázolásokra megy vissza. Elég itt Jókai Mór regényeire visszatekinteni, ahol nincsenek átmenetek a palettán, mivel csak fekete és fehér színek vannak rajta, azaz a szereplők végletekig gonoszak vagy jók. „A sors keze” című mű szereplőinek jellemábrázolása nem megy el ennyire szélsőséges irányba, itt már halványabb – erősebb árnyalatokkal tarkítja az írónő a hőseinek pszichéjét, úgy, ahogy az a valóságban is van, mivel minden emberben jelen van a jó és a rossz is, s az embereken múlik, hogy melyik kerül a kettő közül túlsúlyba.

A kisregényben a rossz látszik felülkerekedni, így az írónő a könyörtelen, rideg valóságot mutatja be Viki sorsában, s az érző szívű olvasó drukkol a jobb sorsra érdemes főhősnőnek, hogy a története jó befejezést nyerjen.

A szó szoros értelmében e mű nem számít tanító célzatú kisregénynek, azonban átvitt értelemben mégis az, mivel pontos leírást kapunk arról, hogy hogyan lehet elrontani az életet, úgy, ahogy Viki is teszi a lelki tisztaságával, vagyis azzal, hogy feltétel nélkül, mindenkiről jót feltételezve, megbízik az emberekben. E mű szinte intő példaként állítja elénk a naiv, jólelkű hősnőt, aki nem a mai valóságban él, hanem egy olyan álomvilágban, ahol minden ember jó, s mindenkiben meg lehet bízni. Ez az ábrázolásmód teszi a kisregényt tanító jellegűvé, vagyis olyan művé, amely mű megtanítja az olvasójának, hogy hogyan nem szabad gondolkodni és cselekedni azért, hogy nehogy elrontsuk az életünket.

Várjuk a kisregény folytatását, így azt, hogy terjedelmében igazi regénnyé alakuljon át az írónő értő kezei alatt, s Vándor Várhegyi Ibolya előtt több lehetőség áll a mű folytatásában, így a kisregényt tovább írhatja, úgy hogy a rideg valóság dominál benne, vagy romantikus, boldog véget kreál a műnek, vagy fejlődésregényként folytatja, így a szereplők jelleme fejlődésnek indul, vagyis hosszabb – rövidebb lelki vívódásaiknak betudhatóan gondolkodásukban, cselekedeteikben érettebb jellemé, jobb emberré válnak. Ilyen jellegű lelki fejlődés ábrázolására különösen alkalmas a mű másik szereplője, Robert, aki nem tekinthető velejéig rossz embernek, hanem gyenge jellemnek, és nem is olyan rossz ember, mint Martha és annak szeretője, ezért az írónő, mint sorsistennő továbbfonhatja Robert életének fonalát ilyen formában, mivel e szereplőnél – az előbb említett két szereplővel ellentétben - hihetőbb egy ilyen jellegű jellembeli fejlődés.

Bényey Noémi

 

Köszönöm szépen Bényey Nóéminek a könyvemhez az ajánlást!

 

 

A sors keze..

Vándor Várhegyi Ibolya

 

Karácsony van. A békesség és szeretet ünnepe. Csillagfényű, bársonyos hópelyhek hullanak alá a hideg, csendes éjben, nyugtató pompával, villogó gálaruhába öltöztetik az utcákat, házakat, fákat.

Egy ablakból, rezzenéstelenül, mintha csak szobor lenne, egy nő nézi elmerengve, a mesébe illő hópelyhek pajkos táncát. Egy végtelenül lassú mozdulattal, elnyomja félig elszívott cigarettáját, utána, ugyanolyan lassan felegyenesedik és becsukja az ablakot. Puha kabátot vesz magára, felteszi prémessapkáját, a tükör előtt egy másodpercig rábámul saját képmására, majd csendben beteszi maga után az ajtót. Egy eltévedt, kövér hópehely hideg vízcseppé olvadt forró arcán. Lába alatt ropog a hó, agya lázasan dolgozik. Egy vidám fiatal pár megy el mellette, valamit szólnak hozzá, talán éppen boldog ünnepet kívántak neki, de ő nem érti. Bocsánatfélét rebeg, és közben ellepik az emlékek. Nem érzi többé sem a hideget, sem az arcára egyre sűrűbben tapadó, fagyos hópelyheket.

Emlékei varázsleplébe burkolózva tovasétál. Egy nagyon ismerős kis szobát lát maga előtt. Hangot is hall; és rájön, hogy a hang az övé. Ösztönszerűen elmosolyodik.

– Akkor még... – gondolná, de a hang olyan erőssé válik, hogy nem folytathatja gondolatát. Figyelnie kell arra, amit az emlék előkotort a múlt idők porlepte, nyikorgó ládájából.

– Nem száradt meg a hajam! Most mit tegyek? – hallatszott a szobából Viki siránkozó hangja. Kis idő múlva, egy ideges lábdobbanás, majd puffanva repült a fésű a szoba egyik sarkába.

– A fene egye meg, sosem sikerül, amikor valahova menni szeretnék!

Nemsokára, a konyhaajtóban megjelent Viki, és szeme a harag könnyétől csillogott.

– Nézd! – mutatott a fejére, – így nem mehetek!

Anyjából kitört a kacagás a sündisznótüskeként szerteszét álló haj láttán. Viki durcásan elfordult. Látszott rajta, hogy mindjárt kicsap belőle újból a vihar. Nem szerette, ha kinevették. Anyja észrevette ezt, és sajnálkozva simogatta meg lánya kócos, borzos fejét.

– Telefonálj Kyle-nak, hogy késni fogsz, mert egy kis baj történt a hajaddal. Ez igazán nem játék, meg kell, hogy értse. Ilyen frizurával ő se indulna el!

Morcosan bár, de jónak találta Viki az ötletet, és azonnal rohant a telefonhoz, tárcsázni a jólismert számot.

A telefonkagylóból vékony női hang szólalt meg:

– Csak nem történt valami baj, hogy ilyen hamar csengettél?

– De igen – felelte Viki. – A hajam már megint nagyon csúnya lett. El kell mennem a fodrászhoz, ezért csak később indulhatunk. Tudod, mikor indul a legközelebbi vonat?

– Délután két órakor. De az már késő, mert estére feltétlenül itthon kell lennem. Megígértem Mitchnek, hogy kölcsön adok neki egy pár lemezt. Tudod, jövő héten lesz a barátnőjének a születésnapja, és magnószalagra szeretne venni egy pár számot a részére. Talán jobb is, ha nem utazunk ma sehova. Inkább menjünk diszkóba. Szeretnék egy igazán jót táncolni!

– Utána meg egy kis házibuli, megfelel?

– Nekem tökéletesen. De házibuli? Kivel? Csak te meg én?

– Hogyhogy csak te, meg én? Hát Robin, őt kihagyod?

– Igen. Ő már nem tartozik hozzánk. Összeállt azzal a nővel – felelte halkan Kyle.

– Miféle nővel, tréfálsz? - kérdezte Viki őszinte meglepetéssel.

– Nem tréfálok. Neked még nem mondtam? Úgy látszik elfelejtettem. Robin jövő hónapban megnősül. Az öccse mondta. A tegnap volt nálam, elvitt egy kazettát.

– Na és? Beszélj már! – türelmetlenkedett Viki. – Rettenetes! Ez nem lehet igaz!

– De igen. Megnősül. Ennyi volt, és kész!

– És te ilyen könnyen belenyugszol?

– Mi mást tehetnék? Nem változtathatok a dolgon. Különben már vártam az efféle hírt. Senkinek sem mondtam, de egy idő óta Robin nagyon megváltozott. Lezártam az ügyet, nem akarok foglalkozni vele. Tehát fél kilenckor találkozunk. Szia! – ezzel már hallatszott is az a pici kattanás, amely azt jelezte, hogy a másik oldalon megszakították a beszélgetést. Viki még egy pár pillanatig tétován állt a telefonnal a kezében, majd ő is letette a kagylót.

– Hogy tudja ilyen egyszerű nemtörődömséggel lezárni az ügyet? Irigylem érte. Nekem is ilyennek kellene lennem. Csak hogy… – egy sóhajtással rándított egyet a vállán, majd tovább szőtte gondolatait. – Úgy látszik, nem is szerette igazán Robint. Pedig mindenki azt hitte, hogy ebből a barátságból házasság lesz.

Fejcsóválva akasztotta le táskáját a fogasról, ment a fodrászhoz, rendbeszedetni kócos haját.

 

*******

Este vidáman, nevetve léptek be a diszkóba. A hatalmas táncterem zsúfolásig tele volt fiatalokkal. Alig lehetett érteni egymás szavát, mert a hangszórók és falak remegtek a hangosra állított zenétől. A két leány a táncoló tömeg közé keveredett.

– Kyle, figyeld azt a fiút! – kiabálta Viki a Kyle fülébe.

– Ismerem. Maximnak hívják – kiabálta vissza Kyle.

A fiú észrevette a két lány kutató pillantását, táncoló lépésekkel hozzájuk ment, majd se szó, se beszéd, átkarolta Viki derekát, és átfordította a másik oldalra, helyet téve magának Kyle mellett. Azután, mintha mi sem történt volna, vidám sugdolózásba kezdett Kyleval. Két tánc között Kyle bemutatta Vikit Maximnak, aki le nem vette többé csillogó fekete szemét a leányról.

Vikinek egyenes szálú, vállát borító, szalmaszínű haja jól állt bodorított frizuraként, habár kicsit idősebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt. Ovális arcából két hatalmas, szürkéskék szem szórta élénken a szikrákat, a sátorként ráboruló hosszú pillák alól. Nem volt kimondott szépség, de azért volt benne valami elragadó, ahogy tizennyolc évének frissességében csillogott.

– Te, – súgta Viki Kyle-nak, – gondolod, hogy eljönne hozzánk bulizni?

– Miért ne? – majd hozzátette, – Komolyan gondoltad?

– A legkomolyabban! – súgta vissza Viki, s csak úgy ragyogott a szeme a fiú felé, akitől nem kellett kétszer megkérdezni, akar-e velük tartani. Kyle meghívott még egy pár ismerős leányt és fiút, majd kis idő múlva elhagyták a diszkót. A lépcsőkön lefelé menet Viki cipősarka megcsúszott, és ez épp elegendő ok volt arra, hogy Maxim elkapja kis hideg kezét, és el se engedje hazáig.

Otthon, amíg a többi meghívottat várták, Kyle kiment a konyhába és beszélgetni kezdett a Viki anyjával. Szívesen beszélgetett Mrs. Taylorral, mert mindig olyan megértő, olyan más volt, mint az ő anyja, akinek sohasem volt ideje lányával foglalkozni. Az asztalon frissen főzött feketekávé illatozott és Kyle nem sokat kérette magát, elégedetten szürcsölte a finom italt.

Viki kinyitotta az erkélyajtót, kiment és teletüdővel szívta be a hűvös, nyári éjszaka levegőjét. Maxim utána sietett.

– Milyen gyönyörű az ég – suttogta. – Mennyi csillag, milyen megnyugtató látvány, és mégis, mennyire hideg a fényük.

– Szépek a csillagok – súgta Maxim a fülébe. – De a te szemed még szebb, és a fénye nem hideg, hanem bársonyosan simogató.

Vikit váratlanul érte a vallomás. Megfordult, és egy darabig farkasszemet nézett a fiúval. Egy végtelennek tűnő pillanat után, Maxim hirtelen mozdulattal magához vonta, és átölelte a lányt. Ajka meleg volt és puha, amikor megérintette az övét. Az első csók varázsának hatása alatt, Viki szinte megbabonázva, bújt a fiúhoz, ráhajtva fejét annak mellkasára. Maxim pedig olyan erősen szorította őt magához, minta soha többé el nem akarná engedni.

Kurta csengetés törte meg a csendet, és Viki zavartan bontakozott ki Maxim ölelő karja közül. Szíve úgy dobogott, mintha ki akart volna ugrani a helyéből. Kezével végig simította haját és ment üdvözölni a vendégeket.

Így kezdődött az a barátság, amelynek egy rosszul sikerült házasság lett a vége, s amely Vikire annyi szenvedést, lemondást és szégyent hozott, hogy nem csoda, ha nem szívesen emlékezett vissza rá.

*******

Egyre sűrűbben havazott, Viki pedig emlékeiből ébredezve, azt sem tudta mennyi ideje sétál így egymagában.

– Vissza kellene fordulnom. Teljesen átáztam – gondolta. Megállt. Fázósan összébb húzta magán a kabátot, megfordult és hazasietett.

Otthon jóleső meleg várta és kedvence, a borzos kis Linda, farkát csóválva szaladt elébe.

A kandallóban lobogott a tűz, s a fenyőfa illata, mely gyermekkorára emlékeztette, elárasztotta szobáját. Meggyújtott egy csillagszórót, s szórakozottan nézte az ide-oda repülő piciny, tüzes szikrákat.

A csillagszóró sercegő zajára felfigyelt az addig nyugodtan pihenő kiskutya, s mérgesen morogni kezdett. Okos szemét kérdőleg szegezte gazdasszonyára, mintha csak annak egy beleegyező mozdulatára, várt volna, hogy rávesse magát arra a csillogó valamire, amely megzavarta pihenését. Viki elmosolyodott, és nyugtatóan megsimogatta a kutyus fejét.

A rádióban felhangzott a Csendes éj jól ismert dallama, amely, mint mindig, most is könnyeket csalt Viki szemébe. Aztán mintha egész más dalt hallott volna, emlékei megint új képet varázsoltak elébe, és körülötte halványodni kezdett a kis szoba, míg teljesen el nem tűnt, ő pedig hideg borzadállyal állt a férje ravatala mellett. Torkát sírás folytogatta, mégse tudott sírni. Könnyei elapadtak. Szégyenében legszívesebben a föld alá süllyesztette volna fejét, mint a strucc.

– Hányan vannak itt? – gondolta. – Nem is tudom; sokan. Talán minden ismerősünk eljött, még ismeretlenek is. Persze, hogy eljöttek, – folytatta magában, – ki ne lenne kíváncsi egy ilyen szenzációra? Nem nézett hátra, de érezte, hogy a gúnyosan felvillanó, és szánalmas mosolyok, szinte a húsába marnak. Alig állt már a lábán, egyedül csak szívének egyhangú dobogását hallgatta, amely állandóan a fülébe dobolta: – Ki kell bírnod, csak még most az egyszer, ki kell bírnod!

Az út is hosszúnak tűnt a temetőig. Legszívesebben elszaladt volna, elmenekült volna valami ismeretlen szigetre, ahol senki ismerőssel nem találkozhat, vagy egyszerűen felébredni ebből a rettenetes helyzetből, és megkönnyebbülten fellélegezni, mint egy rossz, nagyon rossz álom után.

De sajnos nem szaladhatott el, és még csak álomnak se mondhatta ezt az egész helyzetet, mert mindez a saját sorsához kötött, kegyetlen valóság volt. Úgy állt a frissen ásott sír előtt, hogy nem nézett se jobbra, se balra. Nem törődött többé senkivel és semmivel. Csak állt, és bámulta a nyitott sírgödröt, majd látta, amint az emberek a mélybe eresztik a koporsót. Hallotta a koporsó fedelére hulló föld tompa dübörgését, és látta, hogy föld és virágszálak együtt repülnek a sötét gödörbe. Aztán valaki karon fogta és beültette egy autóba.

Otthon, miután végre egyedül maradt, szinte ájultan rogyott az ágyára. A régen visszatartott könnyek, most mintha ki akarták volna pótolni az elmúlt időt, robbanás szerűen törtek elő szeméből. Szíve hevesen vert, és agyában számtalan kérdés kergette egymást.

Miért kellett megérje ezt a szégyent? Mit vétett ő olyan nagyot, hogy a sors ennyire megbüntette? Kérdéseire sajnos választ nem talált. Egész éjjel nem jött álom a szemére, csak ide-oda forgolódott az ágyban, és gondolkodott.

Közte és Maxim között már régen beállt a helyrehozhatatlan, végleges szakadás.

Mégsem tudta rávenni magát a válásra. Szíve mélyén, minden rossztól eltekintve szerette Maximot, pedig férje teljesen másnak bizonyult, mint az a férfi, akibe beleszeretett akkor, tizennyolc éves korában.

Maxim, nem egyszer, a legkegyetlenebb módon bántotta meg, nem törődve semmivel sem, csak romlott lelke magánakvaló kívánságaival. Úton, útfélen megcsalta, megalázta. Még Kyleval is viszonya volt, és most megadta a végleges csapást: meghalt, gázmérgezést kapott a legújabb szeretője lakásán. A nő gyermekeit értesítették a szomszédok, hogy valami nincs rendjén, mert az anyjuk lakásából gázszagot éreznek kiszivárogni. Úgy találtak rájuk, meghalva, meztelenül, összeölelkezve az ágyon.

Férjének erről a kapcsolatáról nem tudott. Ez volt a legfrissebb kalandja az eddigiek között, mert Maxim még nem értesítette róla úgy, mint szokta. Ám ez az értesítés volt az összes közül a legdurvább, és legeredetibb. Amíg él, felejthetetlen tapasztalatként fog szeme előtt lebegni. Maxim sokszor megcsalta, de ő hallgatott, és csak titokban szenvedett. Soha nem panaszkodott többé senkinek sem, amióta Maxim a tudtára adta, hogy viszonya volt Kyleval. Barátnője volt az egyetlen, akinek el merte panaszolni minden baját, bánatát. Ezért kétszeresen rosszul esett neki, hogy az a két ember, akit a szülein kívül a legjobban szeretett, és legközelebb állt hozzá, ilyen csúnyán rászedte, kijátszotta.

Kyle nem ment férjhez. Mindig azt mondta, hogy ő nem lesz semmiféle férfinek a szolgálója.

– Majd mit nem! – mondogatta. – Én főzzek, mossak rá, ő meg váltogassa a kurvákat. Olyan nincs! Nem könnyebb így? De nagy butaságot tettél te Viki, hogy férjhez mentél!

Viki nem válaszolt, csak hallgatott.

– Miért nem válsz el tőle? Fiatal vagy, szép vagy, udvarlót bármikor kaphatsz magadnak. Úgy élhetnél, mint egy igazi lady, – ezzel felfogta szoknyája szélét, és kis léptekkel, affektálva, ide-oda hajlongott, s bókokat szórt a képzelt dámáknak és uraságoknak.

– Ugyan hallgass már Kyle! Azt hiszem, te soha nem fogsz megváltozni, pedig igazán beérhetett volna már az eszed! – mondta neki Viki. – Gondoltál már arra, mi lesz, ha megöregszel? Mi lesz veled, ha egyedül maradsz és senki nem lesz melletted?

– Sose félts te engem! Emlékszel még gyerekkori álmunkra? – fogta halkabbra a szót Kyle. – Ugye azt mondtuk, hogy sosem megyünk férjhez. Szülünk majd egy-egy gyereket, veszünk egy szép kertesházat, ahol csak mi ketten élünk, meg a két gyerek, és felneveljük őket úgy, ahogy nekünk tetszik. És sosem lesznek gondjaink, mert nem lesz férjünk, aki állandóan verje a fejünket azzal, hogy ez se jó, az se jó. És olyan elégedettek, boldogok leszünk. És…  és te mindent elrontottál! Férjhez mentél! De én, én hű maradok álmainkhoz! Én majd megvalósítom mindazt egyedül!

– Kyle, elment az eszed? Térj már magadhoz! – kiáltott rá Viki. – Akkor gyermekek voltunk! Akkor minden butaságot összegondoltunk!

– Lehet, hogy butaság volt, lehet, hogy nem! Én komolyan gondoltam akkor is, és most is. És haragszom rád, mert megszegted az ígéreted! Tudom, hogy én is hozzájárultam a férjhezmeneteledhez avval, hogy bemutattalak Maximnak, és hidd el, azóta már százszor megbántam. Azért is feküdtem le vele, hogy rajtad bosszút álljak! Érted? – arca olyan volt, mint egy fúriáé, s szeméből a megvetés sugarait lövellte barátnője felé. Viki csak hebegett.

– Hogy mondhatsz ilyet Kyle? Én igazán, nem is értem. Miért?... – ám nem fejezhette be, amit mondani akart, mert Kyle a szavába vágott.

– Azért, mert olyan szent vagy, aki mindenkinek mindent meg tud bocsátani! Még azt is, ha megcsalják a férjével! Utálom benned ezt a jóságot Viki! Mire mentél vele? Megbecsül érte Maxim? Dehogy! Azt teszi veled, amit akar, és úgy bánik veled, mint egy kapcával! Nem nekem kell, hogy helyre jöjjön az eszem, hanem neked! Próbálj már egyszer rossz is lenni! Igen! És önző! Ne hagyd, hogy mindenki kihasználjon! Legyél már egyszer te is igazi ember! – kiabálta magából kikelten, majd faképnél hagyta a falfehérré vált Vikit, és becsapta maga után az ajtót. Lerohant a lépcsőn, át az úton, nem törődött azzal sem, hogy egy autó majdnem elütötte, hogy az emberek csodálkozva bámultak utána, és furcsa megjegyzésekkel illették, csak rohant, míg el nem tűnt az utcasarkon.

És nem is jött egy ideig Vikihez. Viki se kereste őt, hagyta, múljon el a haragja.

Aztán közben megtörtént a szerencsétlenség. Maxim meghalt.

Kyle a temetésen talpig feketébe öltözve jelent meg. Vörös haja szinte égett a kis fekete kalap alatt. Szokatlanul csendes volt. Nem szólt senkihez sem, és még csak rá se nézett Vikire. Nem várta meg a temetés végét. Csendben jött, és csendben ment el. Az emberek fejcsóválva súgtak össze utána, furcsa tüneménynek tartották.

 

Aztán az a hír jött róla, hogy idegösszeroppanást kapott, és intézetbe került.

 

Viki sokáig fontolgatta, mit tegyen? Menjen-e hozzá, látogassa meg, vagy ő se vegyen róla tudomást? Nem, ő ilyet nem tud megtenni. Gyermekkori barátnője, még akkor is, ha vétett ellene. Egy nap vásárolt egy hatalmas virágcsokrot, taxiba ült, és meglátogatta Kylet az intézetben.

Szörnyű látvány volt, amint térdét az álla alá húzva ült az ágy tetején, és sírt. Az ápolónő be se akarta engedni hozzá, mert mint mondta, rossz napja van a betegnek, de Viki pénzt nyomott a markába.

– Csak nagyon kis ideig, – súgta az ápolónő, – nehogy baj legyen belőle, mert mint mondtam, ma különösen nyugtalan Kyle.

Viki nem felelt, csak intett a fejével, hogy megértette, és halkan benyitott a betegszobába.

Kyle rámeresztette nagy, könnyes szemét, magára húzta a paplant, mint aki el szeretne bújni egy ismeretlen elől, aki csak rossz szándékkal léphetett be a szobájába, majd, mint aki hirtelen ráismer régen látott barátnőjére, kinyújtotta felé a kezét, és alig hallható hangon, Viki nevét suttogta.

– Viki, Viki, én; Viki, de jó, hogy itt vagy!

Viki hozzászaladt, és átölelte sovány testét. Egyikük sem szólt, csak álltak összeölelkezve addig, amíg az ápolónő be nem nyitott az ajtón, hogy figyelmeztesse Vikit arra, hogy ideje lesz elmenni. Csak nagy nehezen tudott kibontakozni a Kyle ölelő karja közül.

– Ugye, máskor is jössz még hozzám? – kérdezte a beteg.

– Persze, hogy eljövök, ha úgy akarod – mondta Viki és megsimogatta barátnője sápadt arcát. – Addig is légy jó és szófogadó, mert csak úgy fogsz meggyógyulni, és hazajönni innen.

Kyle sápadt, beesett arcán a mosolynak egy árnyéka futott végig, majd erőtlenül hanyatlott párnái közé és azonnal mély álomba merült.

Viki csendesen becsukta maga után az ajtót, és sietve hagyta el az intézet hatalmas épületét. Mihamarabb szeretett volna kijutni innen. Az udvaron szomorúan, s ugyanakkor megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Milyen nyomasztó itt a hangulat – gondolta.

Mély hatással volt rá barátnőjének helyzete. Amikor meghallotta, hogy beteg, azt hitte, hogy nem fog részvéttel lenni iránta. De most, miután találkozott vele és látta, nagyon sajnálta és bántotta, hogy ilyen szánalmas helyzetbe került. Pedig, ha visszagondolt a Kyle viselkedésére, gondolhatta volna, hogy nem lesz jó vége, hiszen már jóval a temetés előtt nagyon furcsán viselkedett. Mindenki mosolygott rajta, bogarasnak tartották.

– Úgy látszik, – gondolta Viki, – mégiscsak jól sejtettem, hogy Kyle annak ellenére, hogy nagyon tagadta, mégse tudta olyan könnyen elviselni azt, hogy Robin megnősült és faképnél hagyta. Élete legnagyobb csalódása volt, és ez nagyban hozzájárult egészségének rohamos romlásához. Soha nem mesélte el neki, mi is történt köztük valójában. Mindig arra hivatkozott, hogy ezt a témát lezárta, nem akar többet foglalkozni vele. S az ő esküvője újra csak fokozta egészségi állapotának romlását. A férfiakat is kerülte, csak hébe-hóba volt egy kevés ideig kapcsolata.

Lassan rájött, hogy Kyle nem szerette maga körül a boldog embereket. Emlékszik rá, mennyire fel volt háborodva, amikor megtudta, hogy Rose, a Viki házvezetőnője visszavonta a megindított válópert, és boldogan borult a nyakába részeges, csavargó férjének, megbocsátva neki minden addigi komiszságát.

– Ugye megmondtam, hogy idióta! – csattant fel mérgesen. – Búsult volna utána egy darabig, és azután elfelejtette volna. Nem lett volna teljesen egyedül, hiszen ott vannak a gyerekei, minek szaporítani a gondot, ha lehet kevesebb is? De ha ő férj nélkül nem tud meglenni, nekem többet ne panaszkodjon!

– Kyle drágám, Rose igazán szereti a férjét, és ha még vannak is gondjaik, ők így együtt lehetnek csak boldogok – magyarázta neki Viki.

Ám Kyle mivel teljesen más volt, mint Viki, nem tudott belenyugodni a változtathatatlanba. Amiért ő boldogtalan volt, nem tűrte, hogy mást boldognak lásson. És akkor csak egy dolgot tehetett: elrontani másnak a boldogságát. Azért lett a Maxim szeretője is, mert azt hitte, hogy olyan nagyon boldogan élnek, és Viki csak azért panaszkodik neki néha-néha, hogy őt félrevezesse. A maga módján szerette Vikit, mégis féltékenységében ezt a képzelt boldogságot irigyelte barátnőjétől és minden áron el akarta rontani. A saját keserűsége és betegsége tette rosszá.

De most Viki nem törődött ezzel, ő csak a beteg barátnőjét látta Kyleban, nem pedig azt a nőt, aki kijátszotta a bizalmát.

******

Egy hét múlva újra meglátogatta barátnőjét. Kyle helyzete nem sokat változott. Ugyanúgy ült az ágy tetején, mint amikor először volt nála, és ugyanolyan puszta tekintettel bámult maga elé a semmibe. Amikor Viki gyengéden megérintette a vállát, összerezzent. Ijedt szemmel nézett látogatójára, majd amint ráismert, pajkos, titokzatos mosollyal intett neki, hogy üljön az ágya szélére és hajoljon közelebb hozzá. Viki leült az ágyszélére. Kyle körülnézett a szobában, mintha valakit keresett volna tekintetével, és miután megbizonyosodott a felől, hogy akit keresett nem volt ott, halk, suttogó hangon beszélni kezdett.

– Tudod Viki, soha nem mondtam neked, nekem van egy ikertestvérem. Igen, igen. Ne csodálkozz rajta – mondta, amikor észrevette barátnője meglepett arckifejezését.

– Te nem ismered őt, mert általában engem is csak éjjel szokott meglátogatni. Furcsa, de azt mondta, hogy bántja a szemét a fény, azért nem jár nappal. Legjobban szereti a teliholdas éjjeleket. Olyankor sokáig itt marad velem – suttogta, majd addigi mosolya félelmetesen eltorzult.

– Viki, én nagyon félek tőle! Ő olyan rossz! Eljön, és nekem akkor azt kell tennem, amit ő akar. Ha megérint hűvös kezével, nem tudok tőle szabadulni. Átölel, és már egyek vagyunk, valamiképpen teljesen belém költözik, lefoglalja a gondolataimat, az akaratomat. És többé már nem én vagyok, hanem ő, és ez olyan borzasztó érzés. Mindig azt mondja, hogy én vagyok a rossz, ezért kell ő engem vezessen! Ezért kell ő mindig mellettem legyen és irányítson!

– Az orvosnak mondtad ezt, Kyle?

– Nem! Jaj, nem! Neked se lett volna szabad elmondanom! – nyöszörögte őszinte ijedtséggel, kezét tördelve. – Ezért most meg fog büntetni! Igen… biztos, hogy meg fog büntetni – egész teste remegett. – Jaj Viki, most mi lesz? – felugrott az ágyról, és ide-oda járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

Viki tehetetlenül nézte egy darabig, majd hirtelen ötlete támadt.

– Kyle, mondjuk meg az orvosnak, és ő nem fogja a közeledbe engedni többet!

Kyle megállt, és szemében egy pillanatra felcsillant a remény lángjának szikrája.

– Gondolod? – kérdezte mohón, de a következő pillanatban már keserűen legyintett. – Nem lehet Viki. Ő nagyon ravasz. Ha nem jöhet ma, eljön holnap. És én nem mondhatom meg az orvosnak, mert szigorúan megtiltotta.

– Jól van Kyle, nyugodj meg. Nekem most el kell mennem, de visszajövök nemsokára – mondta, és futó csókot lehelt barátnője arcára. Ezzel már ki is fordult az ajtón, és egyenesen az orvos rendelőjében állt meg.

– Jó napot kívánok – nézett rá kutató tekintettel az orvos, aki kénytelen volt félbeszakítani munkáját a hívatlan vendég láttán. – Csak nincs talán valami baj? – kérdezte.

– Nincs! De van! Bocsásson meg, hogy ilyen egyszerűen berontottam, de tudja, a barátnőmről van szó. Kyleról, a 3-as szalonból.

– Kyle. Hát igen, Kyle – ismételte az orvos. – Halljuk, miről van szó.

– Most mondta nekem, hogy van egy olyan dolog, amiről a doktor úrnak nem beszélt. Meg van győződve arról, hogy van egy ikertestvére, aki éjjelenként szokta őt meglátogatni, és semmiképp sem tud megszabadulni tőle. Belé költözik, vagy ilyesmi, és ő nem mondhatja el senkinek, mert akkor megbünteti. Mi a véleménye doktor úr? Létezik ilyesmi? Lehet rajta segíteni?

– Kedves asszonyom. Biztosan hallott már a szkizofréniáról. Sajnos Kyle ebben a betegségben szenved. És igen, a szkizofréniás betegeknek időnként lehetnek ilyen látomásaik. Ez a betegség tulajdonképpen a személyiség úgynevezett megkettőzésével jár. Teljesen nem gyógyítható, de nagy türelemmel és kitartással minimumra csökkenthetők ezek a kellemetlen tünetek. Ön, mint Kyle barátnője, elmondhatja nekem, volt-e ilyen eset barátnője családjában? Sajnos, nem tudom miért, a családja nem akar a segítségemre lenni. Nem tudják, vagy nem akarják elismerni, hogy Kyle komolyan beteg.

Viki lehajtott fejjel ült egy darabig és hallgatott. Látszott rajta, hogy nem tudja mit tegyen, beszéljen-e, vagy inkább ne? Végül mégis megszólalt.

– Határozottan nem merem állítani se azt, hogy volt, de azt se, hogy nem volt. Valami mesefélét hallottam ugyan, hogy a Kyle nagyanyjának lett volna egy testvére, aki nappal mindig bezárkózott a szobájába, mert mindenkitől félt, a végén pedig öngyilkos lett, de ismétlem, nem tudom biztosan, hogy igaz-e vagy sem. Nagyon régen történt, még gyermek voltam, amikor véletlenül fültanúja lettem ennek a történetnek. Apám és anyám beszélgetett egy ismerős asszonnyal, és az az asszony mesélt nekik a Kyle családjáról. Én, mint gyermek, hallgatóztam, de akkor nem tudtam teljesen felfogni a hallottak értelmét. Később kérdeztem anyámat, de ő azt mondta nem emlékszik a dologra.

– Értem. Akkor tud arról, hogy történt-e valamiféle nagy, életbevágó esemény a Kyle életében, mondjuk haláleset, amelynek tanúja volt, esetleg valaki szeretett lénytől való elválás, amely esemény kiválthatta nála ezeket, a rohamokat?

Hosszú csend következett. Viki nem tudta, mit is mondjon az orvosnak. Már-már kezdte bánni, hogy bement hozzá, mert ez az egész beszélgetés kezdett kínossá válni a számára. Mondja meg az igazat? Meséljen el neki mindent? De akkor az ő életéről is beszélnie kell, és nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy ezt megtegye. Még akkor sem, ha történetesen orvos az, aki meghallgatja.

– Én igazán nem is tudom, mit mondjak – válaszolta bizonytalanul. – Volt egy nagyon jó barátja, aki évekkel ezelőtt elhagyta őt. Talán akkor történhetett. Azt hiszem kihasználta a bizalmát. Tudja milyenek a fiúk, ma még egy lánnyal járnak, holnap pedig mást vesznek feleségül. Ez történt Kyleval is. De Kyle erről még nekem se beszélt.

– Hát, bizony sok újdonságot nem tudtam meg, – mondta az orvos, – de azért ez a kevés is valami. Kylet szanatóriumba fogom küldeni, mert másképp sajnos nem segíthetek rajta. Ki kell vonni őt, a megszokott köréből, hogy valamennyire helyre jöjjön. De, ha már itt tartunk, – mondta az orvos fürkésző pillantást vetve Vikire, – önnek se ártana egy kis pihenés asszonyom. Elkísérhetné Kylet a szanatóriumba, vagy elmehetne egy-két hétre valami csendes, nyugodt helyre. Jót tenne magának.

– Majd gondolkodom rajta doktor úr – állt fel Viki, s az ajtó felé hátrált. – Köszönöm a tanácsot. Viszontlátásra.

A könyv megvásárolható ebook és hangoskönyv formában, a Helma kiadó oldalán a következő linken:

https://helma.hu/konyvek/A-sors-keze

Valamint a bookline.ro oldalán is:

 

https://bookline.ro/szerzo/violet-v--vandor/12980501