Vándor Várhegyi Ibolya

Egy kis ízelítő a meseregény folytatásából:

STEVEN SMITH ÉS A TITOKZATOS SZIGET
Violet V. Vandor


Stevie álma

 

Egyre sűrűsödő, hideg, nyirkos ködfátyol burkolta be a levegőt. A szürke ködszemcsék átlátszatlan sokasága, félelmetesen hömpölyögve vette körül Steviet. A kisfiú úgy érezte, hogy ezek a sötét páragyöngyök bele akartak bújni a bőrébe, hogy őt is páragyöngyé alakítva, elvigyék valamilyen ismeretlen, borzalmas helyre. Szíve összeszorult. Kétségbeesetten pillantott körül. Szeme segítség után kutatott, de a sűrű ködön lehetetlen volt keresztül látni. Botladozó léptekkel megindult előre. Bár nem látott senkit, és neszt sem hallott, tudta, hogy a ködön keresztül valaki figyeli. Ez a tudat a ködnél is jobban megijesztette. Elkezdett szaladni. Szaladt, szaladt, és egyszer csak a párafüggönyön keresztül, egy fehér foltot látott, mely egyre nagyobbra nőtt. Nem tudta mi az, mégis gondolkodás nélkül rohant a folt felé. Aztán a köd elkezdett lefele szállni, majd miután elérte a térdmagasságot, megállt. Most már tisztán látta mi volt az, amit azelőtt fehér foltnak látott: egy fehér takaróval beborított ágy. Rajta egy nő feküdt mozdulatlanul. Stevie tétován megállt. Szívét a torkában érezte dobogni, csak bámulta az ágyat és a nőt. „Milyen ismerős,…” gondolta. „Mennyire hasonlít,… édesanyám?”

- Édesanyám! – kiáltott fel Stevie torkaszakadtából és az ágyhoz rohant.

Nem tévedett, az ágyon Smithné feküdt. Arca nyugodt volt, bár kissé beesett és sápadt. Stevie átölelte.

- Édesanyám, - súgta a fülébe. – Annyira hiányoztál nekem! Úgy vártam, hogy jöjj el hozzám és vigyél haza, legalább szünidőben. Miért nem jöttél? Miért nem mehettem haza? ….

Egyre csak beszélt, hiszen olyan sok kérdezni valója volt. Észre sem vette, hogy kérdéseire nem kap választ, és még csak az ölelését sem viszonozzák. Amikor ráeszmélt, hogy itt valami nincs rendjén, elhallgatott. Anyja továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyon. Stevie lélegzetét visszafojtva nézte.

- Édesanyám! – szólította halkan. – Édesanyám!… Édesanyám, mi van veled?… Ébredj fel! – kiáltotta el magát, amikor látta, hogy nem kap választ. – Itt vagyok, miért nem szólsz hozzám?

Smithné továbbra is mozdulatlan maradt. Stevieben meghűlt a vér. „Csak nem…?” futott át agyán a szörnyű gondolat. Ráhajtotta fülét az anyja mellkasára. A vékony, puha takarón keresztül hallatszott a szívdobogás. „Tehát nem!” sóhajtott fel megkönnyebbülten. „Akkor mégis miért nem ébred fel?”

- Édesanyám! – kiáltotta hangosan. – Édesanyám, ébredj fel!

Mivel Smithné erre sem mozdult, Stevie megragadta a vállát, és kétségbeesetten rázni kezdte.

- Édesanyám mi van veled? – kérdezte könnybe lábadt szemmel. S ekkor történt valami. Az anyuka alakja homályosodni kezdett az ágyon. Stevie felugrott. Megragadta az anyja kezét, mely egyre halványabbá vált kis keze között.

- Mi történik? – kérdezte kétségbeesetten. – Nem!…Ne tűnj el!….Veled akarok menni! Ne hagyj itt megint! – kiabálta zokogva. De Smithné és az ágy pillanatok alatt eltűnt. Stevie pedig újra ott állt a ködben, csalódottan, sajgó szívvel.

Leült a földre, és elkeseredett sírásba kezdett. Ekkor, valahonnan fentről, gúnyos nevetés hallatszott. Arra nézett, amerről a nevetés jött, és a ködön keresztül két vörösben izzó szem nézett rá. Nem tudta levenni tekintetét arról a vörös szempárról, majd elborzadva látta, hogy a köd oszladozni kezd a szem körül, és a magasban lassan hatalmassá nő a Darkar gúnyos, nevetésbe torzult arca. És a nevetés egyre hangosabbá vált, annyira hangossá, hogy szinte rezgett bele a köd is. Kezét a fülére tapasztotta, és ekkor,…. Megizzadva ült fel az ágyán. Szíve hevesen vert. Az ablakon halványan világított be a januári hold fagyos sugara.