Vándor Várhegyi Ibolya

Bár gyermekvers író vagyok, azért megpróbálkoztam a felnőttekhez szóló verseléssel és prózával is.

 

A napokban találtam rá a régi verses füzetemre, és erre a két versre, amelyeket még 1989 szeptemberében és decemberében írtam...

 

Mit várunk?

Mit várunk mi jó emberek?

Mit várunk az élettől?

Hogyha szívünk üres berek,

Száraz dudva tövestől!

 

Várjuk azt, hogy a jó Isten

Megszánja majd sorsunkat?

Addig pedig csak lézengünk,

S siratjuk az elmúltat?

 

Múltnak élünk a jelenben.

Ködben látjuk a jövőt,

Begubózva szépen, csendben,

Várjuk csak az eljövőt!

 

Türelmesen állunk, állunk,

Hátha szól majd a harang…

S addig tétlen kézzel várjuk,

Mikor repül tátott szánkba sült galamb!

 

De sült galamb nem pottyan,

Mennyből le a földre,

Szorítjuk így kezünket

Hiába ökölbe.

 

Ne ég felé fordítsuk

Ökleinket rázva!

Inkább földre borítsuk

Láncaink, lerázva!

 

Jól tudja mindenki,

Honnan jön a dögvész.

Ki kell csak meszelni

Tisztára, és már kész!

 

Pusztul aztán tetű,

Poloska és bolha.

Kígyót és varangyot

Tapossunk a porba!

 

Jó emberek ne várjunk

Mástól segítséget!

Inkább a régmúltból

Merjünk merészséget!

 

Legyünk ma is méltók

Őseinkhez mérve,

Ne hozzunk mi szégyent

Országunk nevére!

(89 szeptember, kissé átírva 2025 december)

........................................

 

Hívja a szabadság

Kelnek az emberek,

Ébredeznek gyorsan.

Hosszú és mély álmuk

Füstként tovaillan.

 

Hívja a szabadság

Kacéran, merészen,

Vár rájuk a haza

Ünnep öltözékben.

 

Gyűlnek az emberek,

Gyűlnek csoportokban…

Halál is lapul már

A sötét sarokban.

 

S mikor harcra készen

Indulnak előre,

Puskaropogással

Hallat hírt felőle.

 

Hírtelen csend támad,

Az idő is megáll…

És ropog a fegyver,

Győz vajon a halál?

 

De halál nem győzhet,

Ha száz kézzel is kaszál!

Elesett helyébe,

Mindig más, és más áll.

 

Így mennek előre

Egymást támogatják,

Szabadság szent nevét

Hangosan kiáltják.

 

Égjenek a gyertyák!

Égjenek ezrével!

Tele lett az utca

Ártatlan vérével!

 

Győzelem testvérek!

Nem folyt vér hiába!

Igazság, s szeretet

Legyen az országba!

(1989 december)

................................................................................................................

 

Ez is egy régebbi versem.

 

Játék

Némán suttogó

Sötétlő fáknak,

Karcsú alakja

Égig ér.

Halovány árnyban

Reszkető Holdat

Ijesztik bűvös

Álmaiért.

– Remegő Holdsugár,

Ne bújj el,

Ne félj!

Hisz mi csak

Játszunk

Veled!

Kagylóba gyűjtünk

Harmat könnycseppet,

Nevessen újra

Szemed.

Nézd milyen szép,

E bús nyári

Éjjel.

Éneked vidítsa

Fel…

Csillagok hintáznak

Fekete szárnyán,

S lebegve

Vonulnak el.

 

Szemednek tengerében..

Ha szemednek fénylő tengerében
Szemem nyugtalan sugara elmerül,
Megnyugvás és béke az nékem,
Mely sokszor, de sokszor elkerül.

Megnyugvás, béke, ... elkerül engem.
Gondolatban lehetsz te csak velem!
Szólni nem bírok, ajkamon lakat,
S a kulcsát keresni nem merem.

Elveszett kulcs, egy szép, édes álom...
Ábránd és képzelet talán?
Suhanva röppen át éjfélkor,
Lelkemnek fátyolos falán.

Ilyenkor megint csak látom a tengert,
Szemednek tiszta, mély tengerét.
S e tekintet, ragyogva tölti be
Éltemnek oly borús egét.

EMLÉKEK

Utcákon bolyongok egymagam,
Keresem léptednek nyomát.
Rólad mesélnek a fák, a virágok,
S meséjük olyan csodás.

Szellő lebbenti lombok fodrát,
Neved ismétli szüntelen.
Szívemnek minden dobbanása
Könnycseppé válik kezemen.

S velem sír csendesen az eső;
Hiába kereslek én!
Szemednek kékje, a messzeségből
Tekint most vissza felém.

HARMATOS REGGELEN

Titkosan mosolyog az éjszaka,
S beleharap a csend szárnyaiba.
Üvölt a csend,
Mely a fák felett leng…
Tépett szárnyait nyaldossa
S vércseppet izzad a homloka.
Sötéten, aléltan lezuhan,
Elterül széles, laposan.
Majd felüvölt újból élesen,
Fűszál sebezte réteken.
Vonagló teste már haldokol,
S bokorban pacsirta feldalol.
Hajnal hasadva ébredez,
S napsugár szeli a kék eget.
Aranyat mosolyog fényesen,
Harmatos illatú reggelen.

APÁM SIRJÁNÁL

Apám sírjánál üldögélve,
Szemem merengve a múltba néz.
Köröttem csend, s nem hiszem mégse,
Amit a jelen itt felidéz.
Virágok nyílnak, mint mindenkor,
Méhecske zümmögve, boldogan száll...
Pillangó, s napsugár kergetőznek együtt,
Míg szellő és idő megáll.
Nem tudom most ezt megírni mégse,
Szívemben olyan nagy bánat honol.
Magányos sírkőre egy név van felvésve,
Elnézem, s egy könnycsepp a kezemre hull.

 

FÖLDÖN TÚLRA ÜZENET...

 

Eszembe jut sokszor nékem,
Az én drága jó anyám.
Szeretett, és dédelgetett,
Nagyon vigyázott reám.

Fáj a szívem, hull a könnyem,
Mikor Őrá gondolok,
Sötét, hideg sírhalmára
Ragyognak a csillagok.

Nézem most a messzeséget,
Míg egy szellő símogat,
Te is ilyen vigasztalón
Űzted el a gondomat.

Odaadnék bármit azért,
Hogy még egyszer itt lehess!
Két karoddal átöleljél
S biztatóan rám nevess.

Elzokogom százezerszer,
Hogy szeretlek, s hiányzol!
Földön túlra üzenetem
Felhőszárnyról hozzád szól.

Valamit még súgok neked:
– Köszönöm, hogy Te voltál,
E világon, az én drága,
Édes, kedves anyukám!

 

Rólam

Eső esett, dörgött az ég,
Amikor megszülettem,
S az én drága anyukámnak
Karja közt megpihentem.

Kíváncsian néztem körül,
Csodáltam a világot,
Megbámultam a kék eget,
S a sok színes virágot.

Mosolyogtam, ha a szellő
Símogatta arcomat,
S apám felé kacarászva
Nyújtogattam karomat.

Szüleimnek védelmében
Gondtalanul nőttem fel,
Minden rosszat, bajt, bánatot
Én tőlem ők űztek el.

Hej, de sokszor elgondolom,
Mért nincsenek most velem?
Mért kell ezen a világon
Nekem annyit szenvednem?

Nem akarok siránkozni,
Csak, hogy éppen nem értem,
Miért nincs nekem szerencsém,
Egészségem, s jólétem?

Mért nem vagyok én is boldog?
A boldogság oly nagy kincs!
Kérdésimre válasz nem jön,
Mert számomra válasz sincs!

Egyedül csak a Jó Isten
Törli le a könnyemet,
Kézenfog és vezet engem,
Ha nem lelem helyemet.

Egyszer tudom, boldog leszek!
Örülni is majd fogok,
Amíg egy nap az idővel
Csendesen elballagok.

Addig írok és rajzolok,
Szeretem a munkámat.
Beleszövöm, illusztrálom
Meséimbe álmomat.

Elismerést, szeretetet,
Olvasóim köszönöm!
Így jut nekem általatok
Egy kis halvány örömöm!

 

Életem delén

Írta Tóth Pál (nagyapa, akinek verselési tehetségét örököltem, mint ahogy édesanyámtól, Várhegyiné Tóth Margittól a rajz-tehetségemet)

Éltem tengerének
A kellős közepén,
Vígan vitorláztunk
Kettesben te meg én.

Tükör sima vizen
Napsugaras nyárban,
Gyönyörködtünk kölcsön
Mosolygós szempárban.

Szemeid mint igazgyöngyök
Úgy ragyogtak felém,
Véled együtt a menyország
Költözködött belém.

Boldogságtól mámorosan
Hajtottunk előre,
A tündér álomnak
Soha nem lesz vége.

Igy siklott csónakunk
Az ismeretlen felé,
Baj nélkül haladtunk
A tulsó part felé.

Egyszer amint látom
Kezdtél halványodni.
Mitől ijedtél meg,
Nem merted mondani.

Előre figyeltél-
S messzire beláttad,
Hogy közelg az alkony,
És, hogy vihar támad.

Kristálytiszta vizünk
Kezdett zavarodni,
Csónakunk a habok hátán
Kezdett ringatózni.

Tündöklő napunkra
Tépett felhők csúsztak,
Csónakunk elébe
Nehéz szál fák úsztak.

Elmúlott az álom;
Mentsük most magunkat,
Merre kormányozzuk
Törékeny hajónkat?

Hiába adtuk le
A morse jeleket...
Nem segített senki,
Minket, hajótörötteket.

Végig kellett néznem
Bénúltan, tétlenül,
Hogy drága tetemed
A habokba merül.

Hogy mit éreztem, s érzek,
Maradjon a titkom.
Drága emlékedet
Senkivel nem osztom.


Ama mély emlékű
Katasztrófa óta,
Éltem csajkájának
Nincsen kormányrúdja.

Iránytűje sincsen,
Véled veszett minden.
Oda van a boldogságom,
Reményem és szívem.

Azóta a tenger örökké háborog.
Sokszor fejem fölött
Nyargalnak a habok...
S még mindig itt vagyok....

Pedig nékem olyan mindegy, hogy az élet zúgó árja,
Mely irányba hányja-veti csajkámat.
Csak nézek arra a pontra,
Hol eltűntél a habokba,
S nem mehetek utánad, mert úgysem találnálak.
Tudom aki elragadott, engem kincsemtől megfosztott,
Vissza ad nékem téged, csak próbára teszi lelkemet.
Ezért nyugodtan vagyok, hogy a háborgó habok,
Nyugat felé hajtanak engem is...

Hol te vársz rám biztos révben,
Engem jóval megelőzve.
Ez számomra vigasztalás...
Boldog lesz a végnélküli viszontlátás!

Tarcal, 1939 március 18.

Tóth Pál                        Várhegyiné Tóth Margit     Várhegyi Zoltán

(my grandfather)                    (my mother)              (my father)

 

........................................................................................................................

 

***************************

Novella

Valahol, valamikor

Évek óta kényelmetlenül érzem magam ezen a földön. Érzem, hogy nem ide tartozom, nekem nem itt a helyem. De akkor miért vagyok itt, miért kell nekem itt lennem? Mit keresek, vagy kit keresek? A tavasz-esti langyos szellő gyengéden, vigasztalóan simogatja meg az arcom. Sétálok egymagam, és hallgatom a csend szavát. Számlálom az évek számát, melyek oly hamar tovatűntek, mint egy szempillantás és nem emlékszem arra, hogy igazán, de igazán boldog lettem volna valamikor. Pedig voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy boldog vagyok, de rá kellett döbbennem arra, hogy az egész csak látszat volt, az igazi boldogság nem ilyen. Csak sétálok, és olyan, de olyan egyedül érzem magam. A sűrű csend, amely körülvesz, szinte a húsomba mar. Az utcán meggyúlnak a lámpák, s egy játékos kis fénysugár táncot lejt a hajam selymén. Szívemben az eltemetett álmok viharként tombolnak. Úgy szeretném magamhoz ölelni az egész világot. Annyi felszínre törni vágyó szeretet van bennem, hogy erejével csillagokat mozdíthatnék el a helyükről. Úgy szeretném, ha valaki szólna most hozzám, ha nem fájna olyan nagyon a csend. Lépteim hazafelé fordítom, felmegyek a lépcsőn, és becsukom magam után az ajtót. A ház üres, még senki sincs itthon. Az ablakhoz lépek és szélesre tárom szárnyait. A hársfavirág bódító illata elárasztja a szobát. Halkan, mintha valahonnan a fellegek felől érkezne, egy szomorú dal akkordjai szivárognak be a szobába a hársillattal. Egy darabig hallgatom, majd lassú, szinte szaggatott mozdulattal kihajolok az ablakon és szembenézek az ég áthatolhatatlan sötétjével. A sötétség és a dal, könnycseppet csal a szemembe. Önfeledten tűröm, hogy a könnycsepp végig szaladjon arcomon, megpihen kissé mozdulatlanul az államon, majd halkan a földre pottyan. És akkor egy mély, halk sóhaj töri meg a csendet, mely úgy tőrt elő ajkamról, mint a láva. Elönt, feléget mindent, ami útjába kerül.

– Miért? Miért nem vagyok én boldog? És e majdnem néma kiáltástól, megremegnek a csillagok. Apró fényükkel melengetni, vigasztalni próbálnak. Tiszta fényük, körbefon, körülölel. Majd ölelésük, mint vaslánc szorít mind jobban és jobban. Nem kapok levegőt. Fuldoklok, mint hal a szárazon. Arcom az ablaküveghez ér.

– Hideg, akár egy halott! – fut át hírtelen agyamon a gondolat. Megpróbálom másra terelni gondolatomat, de nem tudom. Mintha szívemnek is minden egyes dobbanása, megállás nélkül azt dobolná, hogy halott, halott, halott... – De ki halott? Talán az egész világ! Én is, de nem, én nem!

Leülök az ágyra. Hallom az ajtó nyikorgását, hazajöttek. Benyitnak a szobámba.

– Megjöttünk, itt vagy? Megyünk vacsorázni! – meg se kérdik tőlem, hogy én vacsoráztam-e, nem akarok-e velük tartani? Nevetve visszacsukják rám az ajtót. Egy ideig hallgatom a csukott ajtón keresztül a szobámba szűrődő szavak moraját. Ismerem a hangokat, de nem értem mit beszélnek. Valahogy nem is érdekel. Egy idő után, újra hallom szívem egyre hevesebb dobogását majd, mint egy ablak, úgy tárul fel szemem előtt egy kép. Egy nagy, rozsdás vasajtó előtt állok. Kezem hideg, mint a jég és remeg. Lenyomom a kilincset, az ajtó felpattan. Várom, hogy halljam a nyikorgását, de nem hallok semmit. Átlépek rajta és abban a pillanatban, földöntúli, szinte hátborzongatóan hideg szél kap bele a hajamba. Megérinti átlátszó ujjaival arcom, és azonnal sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedik alá és takar el mindent a szemem elől. Vissza szeretnék menni, de a vasajtó eltűnt. Bizonytalan léptekkel megindulok előre. Nem tudom hová megyek, meddig megyek, csak megyek. Körülöttem a köd egyre sűrűbb, és rettenetesen hideg van. Senki sincs a közelben, egyedül vagyok. EGYEDÜL VAGYOK! Ez a két szó, szinte megfagyasztja lelkemet. Félek. Szaladni akarok, de lábamat alig bírom vonszolni. És sehol egy lélek, sehol, egyetlen élőlény. Mindenütt csak köd, és csend. Valamiben megbotlok, csúszok lefele, mind lennebb és egyre gyorsabban. Forog velem a világ, szédülök, és becsukom a szemem. Valahol megállok. Tudom, hogy leestem, mégse fáj semmim sem. Kinyitom a szemem, de nem látok semmit.

– Hol vagyok? – kérdezem elcsukló hangon, és hangomra a csend megremeg. Kérdésemre nem felel más, csak egy ugyanolyan elcsukló hangú visszhang, majd megint csend lesz. Minden idegszálamat megfeszítve figyelek. Kis idő múlva újra felhangzik, ugyanolyan halkan és ugyanolyan messziről, a szomorú dal. Hallgatom, majd önfeledten dúdolni kezdem.

Mint egy varázsszóra, a sötétség és a köd oszladozni kezd. Érzem a vér lüktetését ereimben. Egyre melegebb van. Felállok és azon veszem észre magam, hogy itthon vagyok. Körülnézek a szobámban, és nem tudok rájönni, mi is volt ez? Megtapogatom elzsibbadt karom és érzem, hogy hideg. Az ablakhoz megyek. Odakint megszólalnak a hajnal első hírnökei. Visszamegyek az ágyhoz, lefekszek és nem gondolok semmire. Előttem új kép jelenik meg. Nagyon hasonlít az előbbire, megint csend van és sötét, de most nem félek és mintha lebegnék, majd lassan tovaszállok. Csillagok kacsintanak rám ezüstös fényükkel és integetnek, hívnak, hogy tartsak velük, de nem tehetem. Hírtelen erős fény vakítja meg szemem, körülöttem mindenütt tűzlángok lobognak, és meleg van, nagyon meleg. Majd megint sötétség és csillagok.

– Ez volt a Nap, ugy-e? – kérdem.

– Igen – válaszolt egy ismerős, bársonyos hang.

Visszanézek, és majdnem eláll a lélegzetem. Látom a Földet, olyan pici, mint egy játéklabda és olyan gyönyörű.

– Hová megyünk?

– Messze – jön a válasz.

– És mikor jövünk vissza? – kérdem kíváncsian.

– SOHA!

Nem értem egészen, mit is jelent ez, de nem kérdezősködök többet. Tovább suhanunk. Előttünk, valahol a csillagok milliárdjai között, egy fehéren fénylő folt jelenik meg.

– Oda megyünk?

Nem jön válasz a kérdésemre, de már tudom, hogy oda és a fényes, fehér folt szüntelenül nagyobbodik. Szinte mágnesként vonz magához. Amint rohamosan közeledünk felé, emlékképek sokasága villan fel mellettem. Látok egy kislányt, aki a homokban játszik. Mellette egy boldogan doromboló cica ül. Mintha a cica nagyobb lenne, mint a kislány. Hallatszik egy hívó hang is. A kislány megfordul, és a hang irányába néz. Annak a hívó hangnak a hallatára összeszorul a szívem. Kibírhatatlan fájdalom hasít belém, és szememből meleg könnycseppek gördülnek le arcomról. A könnycseppek apró, fehérfényű csillagokká válnak és szikrázva követnek az úton. Majd látok egy kis szobát, s egy nyitott ablakot. A szoba nagyon ismerős. Látok az ágyon feküdni egy halovány arcú nőt.

– Érdekes! – gondolom. – Itt minden olyan ismerős!

Közelebb hajolok az ágyon fekvő nőhöz, és rájövök, hogy ÉN vagyok. Megállok mellette, megpróbálom felébreszteni. Nem mozdul. Kiabálok rá, rázogatom, hiába. Akkor velőtrázó sikoly hagyja el ajkamat. Felülők az ágyban, az egész testem reszket. Szívem vadul, kiugrani készül helyéről.

A félhomályban egy kedves arc néz rám. Nem tudom ki az, mégis nagyon ismerős. Mintha már láttam volna valahol, valamikor.

– Nyugodj meg Luna – mondja halkan.

Körülnézek, van még valaki rajtam kívül a szobában, akit Lunának hívnak? Nem, a szobában rajtam és rajta kívül senki más nem volt.

– Ki az a Luna? – kérdem suttogva. – És te ki vagy?

– Nem ismersz engem? – kérdezte az ismerős idegen, és meleg tekintetén szomorúság árnya vonult át.

– Kellene, hogy ismerjelek?

– Nagyon régen kereslek, végre rád találtam, de úgy látszik, sajnos elkéstem.

Valami kimondhatatlan érzés futott végig testemen. Valahogy tudtam, és mégse tudtam, hogy ki ő, csak sejtettem, de nem mertem kérdezni. Meg simogatta az arcomat és gyengéden átölelt. Karjai közt megnyugodtam. Meleg szeretet, boldogság öntötte el szívemet, biztonságban éreztem magam. Szerettem volna, ha soha többé el nem enged, de csillogó, barna szeme halványodni kezdett, és karjának ölelése is egyre gyengült.

– Ne, ne menj még! – suttogtam. – Mondd meg ki vagy?

– Mennem kell! – felelte szomorúan.

– Látlak még? – kérdeztem kétségbeesve.

– Lehet...

– Hol találok rád? Nem felelt, csak nézett. Szomorúan, szívet tépően. Felé nyújtottam karom, hogy még egyszer átöleljem. Ő is felém nyúlt, de mielőtt megérinthettem volna kezét, szertefoszlott, és a szobában újra egyedül találtam magam. Leroskadtam az ágyra, átöleltem a párnám és sokáig, kétségbeesetten zokogtam. Éreztem, hogy ő volt az én lelkem párja, akit mindig is kerestem, és most, hogy eljött, nem ismertem fel... Könnyek közt suttogtam a semmibe...

– Jöjj vissza hozzám! Jöjj vissza hozzám!

 

 

Szomorú vasárnap

(novella)

Vasárnap este kimentünk a parkba a lányommal. Kellemes idő volt, se túl meleg, de hűvös sem. Leültünk egy padra. A filagóriában a zenekar ismerős dalokat játszott. Jó volt hallgatni, a dalok szinte visszarepítettek a múltba, felidézték tovatűnt ifjúságom gondtalan éveit.

Sokan voltak a parkban, legtöbbjük hozzám hasonló korú hölgy és úr, meg egy pár fiatal anyuka és gyerekek. Elnéztem a padokon ülőket. A gyönyörű zene ellenére, az emberek arca nem volt vidám. Maguk elé meredten bámultak a semmibe, ki tudja milyen porlepte emlékek között kutatva, mintha megannyi Csipkerózsika álmodná nyitott szemmel több százéves álmát.

A lányom is észrevette.

– Nézd anyu – mondta –, senki se mosolyog. Olyan egyformán, fásultan bámul mindenki maga elé. Mi történik az emberekkel? Miért olyan szomorúak? Hát ma már senki se boldog, csak a gyerekek? Ők még nevetnek, ők még gondtalanok, még nem tudják, milyen ebben a világban felnőttnek lenni....

Nem tudtam mit feleljek erre, hát hallgattam.

Eszembe jutott, milyen szép volt régen, amikor táncraperdültünk az utcán, vagy a parkban, a zenekar zenéjére. Úgy szerettem volna most is felkelni a padról és körbetáncolni a parkot, repülni a dallam szárnyán, mint akkor. De nem mozdultam, mint ahogy senki nem mozdult a helyéről, pedig lábunk buzgón verte a taktust.

És elérkezett a 9 óra, a zenekar elköszönt, és a parkra rászállt a csend. Gépiesen felkeltünk a padról, és még az ismerős dalok hatása alatt, lépteinket hazafelé irányítottuk. Eltelt ez a vasárnap este is, és mi újra magunkra öltjük a hétköznapok megszokott, kopott, örömtelen köntösét. Várjuk a következő vasárnap estét, hogy újra megjelenhessünk a parkban, hogy álmodozva végig hallgassuk a zenekar repertoárját. Hát ez már mindig így lesz? Legalább is amíg tart a nyár, mert télen...

Aztán egy vasárnap hiába mentünk ki a parkba, zenét hallgatni. A parkra csend borult. Csak itt-ott lézengett léhán egy-egy ember, körbejárta az üres filagóriát, majd lassú léptekkel elhagyta a parkot.

A közelből egy ismerős arc mosolygott ránk.

– Ma nem lesz műsor? – kérdeztük.

– Nem hallottátok? – kérdezte vissza az ismerősünk és mosolya lehervadt az arcáról. – Nem lesz több zene a parkban – mondta halkan. – Az énekes hírtelen meghalt! Most már az angyaloknak énekel…

Míg a múlt vasárnap még azt kérdeztem magamtól, hogy ez már mindig így lesz? Most megkaptam kérdésemre a választ. Sajnos nem lesz már többet így! Nem fognak többet a dalok órák hosszat lágyan átölelni, egy elképzelt, gyönyörű álomvilágba röpíteni.

Körül jártattuk szemünket a parkon, melynek csendjét csak a madárszárnyak csapkodásának a zaja szegett meg. Megfordultunk és lassan hazafelé bandukoltunk. Végig hallgattuk az utat, gondolatainkba merülve.

 

Milyen furcsa is a sors! Bár még nyár van, meleg és vasárnap, a park kihalt, szomorú és olyan, de olyan nyomasztóan csendes.

 

Hétköznapi naplótöredékek...

(novella)

Második hete, hogy ebben a 37-39 fokos hőségben, buzgón készítem a még márciusban megígért új újság oldalait, amely szeptemberben kellett volna beinduljon. Nagy reményeket fűztem hozzá, hiszen ez jelentette volna számomra az úgymond szabadságot. Már előre elképzeltem, hogy lesz miből megvásárolnom a szükséges gyógyszereket, ezt-azt vásárolni magamnak, esteleg még félre is tenni egy kis nyaralásra, hiszen 26 év alatt, csak kétszer voltunk nyaralni, mert soha nem jutott rá pénz, és nem kellesz állandóan a férjemnek könyörögnöm, hogy adjon már nekem is egy kis pénzt, ugyanis se munkahelyem, se fizetésem, se nyugdíjam, semmi. Többen azt vágták a fejemhez, hogy mindez az én hibám, miért nem mentem takarítónőnek, hordhattam volna egy pár garasért, a fájós hátammal a veder vizeket... De még oda sem vettek fel, ugyebár jóval elmúltam már 5o, és a főnököknek teherbíró, fiatalabb nők kellenek, nem olyan valaki, aki fél órás munka után ájuldozik. Maradt tehát az otthonülés, a kunyerálás és megalázkodás.

Alig vártam, hogy elteljen a nyár, és megkezdhessem a munkát az új újságon. Ahogy befejeztem az utolsó oldal elkészítését, rohantam a telefonhoz. Amikor a túloldalon megszólalt a csengő, akaratlanul is összeszorult a szívem. Próbáltam megnyugtatni magam, még mosolyogtam is, amikor odaát végre felvették a telefont.

– Szia! – szólaltam meg könnyedséget kényszerítve a hangomra, de szívem úgy zakatolt, hogy majd kiugrott a helyéből.

– Szia! – volt a kurta válasz, utána pedig felhangzott az az ismerős csend, amely jelezte, hogy bizony a főnöknek nincs jó kedve, inkább beszélne az ördöggel, mint velem.

– Rosszkor csengettem? – kérdeztem szinte elhűlve, tehetetlenül.

– Igen! – jött azonnal a nyers válasz.

– Akkor majd hívlak máskor – próbálkoztam hebegve.

– Mondd, miért hívtál? – kérdezte mégis.

– Hát, az új újság miatt – mondtam védekezőn.

– Nem tudom lesz-e belőle valami, nem mennek jól a dolgok... – indult el az évek óta jól ismert panasz áradat. – Lehet le kellesz állítsak a meglévő újságokból is egy párat, nem, hogy újat indítsak! Most nem tudok semmit se mondani...

– Én csak szólni akartam, hogy az én részem már elkészítettem...

– Nem kértelek rá! – vágott a szavamba nyersen.

– Tudom! – vágtam rá én is, – Csak nem akartam elkésni vele, és azt sem, hogy az utolsó pillanatban dolgozzak – mondtam, és közben szemem megtelt könnyekkel, melyeket igyekeztem lenyelni.

– Majd hívlak én! – mondta kis idő után, – ha elhatároztam lesz-e vagy nem újság.

– Jó, várom, hogy hívj! – mondtam elhaló hangon, majd kis idő után a vonal megszakadt, lecsukták a telefont.

Úgy álltam ott a telefonnal a kezemben, mint akit leforráztak. Pillanatok alatt szertefoszlott a nyár idején dédelgetett álmom. Tehetetlenségemben elsírtam magam. Dühös voltam és elkeseredett. Mit tegyek? Megint kaptam egy hidegvizes zuhanyt a fejemre. Nem mintha csodálkoznék rajta, hiszen már megszokhattam volna, hogy én csak akkor vagyok jó, amikor másnak van rám szüksége.

Hogy nekem mire lenne szükségem, én mit szeretnék, az nem számít, senkit sem érdekel. Amikor én szeretnék valamit, mindig akad jó kifogás, hogy miért nem lehet.

De mit is szeretnék? Azt, hogy megbecsüljenek, tiszteljenek és értékeljék a munkámat, hogy többnek lássanak, mint egy senkit.  Bár lehet, hogy ez túl nagy elvárás lenne a részemről, azok után, hogy évekig Hamupipőke módra éltem, hallgattam, megalázkodtam, elfogadtam az elém vetett maradékokat és boldog voltam, ha valaki egy jó szót szólt hozzám. Bár lehet, hogy pont ez volt az én legnagyobb hibám, hogy csigamódra mindig behúzódtam a házamba, amikor ki kellett volna állnom a magam igazáért, az álmaimért, és mind azokat, akik kihasználtak el kellett voltam küldjem a fenébe, az arcukba kellett volna kiáltsam, hogy ebből elegem van, ez így nem mehet tovább! Vegyék tudomásul, hogy én igenis egy hasznos, tiszteletre méltó lélek vagyok! És értékes! Igen, értékes és egyedi, mert annyi tehetség van bennem, hogy alig bírom cipelni, és annyi magamba zárt szeretet, hogy majd kihasadok tőle, de nincs ki ezt észrevegye, elfogadja, ... és talán kicsit viszonozza, mert ha az ember állandóan csak ad és ad, és sohasem kap, akkor egyszer csak elfogy....

És az idő telik, az óra ketyeg....

 

.............................................................................

 

Elmélkedés, .. egy lány naplójából

(részlet)

"Az első komolyabbnak mondható udvarlóm, Mihály, szőke hajú, világosbarna szemű, kissé félszeg fiú volt. Tetszett nekem, de csak addig, amíg meg nem csókolt. Tizenhat éves voltam, és ez volt az első csók, amit addigi életemben fiútól kaptam. Azt mondják, hogy az első csókot nem lehet elfelejteni, annyira szép. Hát, valami igazság van benne, hiszen tényleg nem felejtettem el, de koránt sem azért, mert annyira szép volt, hanem azért, mert majdnem összehánytam magam. Bár csak olyan műcsók volt, mint amilyeneket a régi filmekben látunk, mert nekem fogalmam sem volt arról, hogy milyen is egy valódi, szerelmes csók. És én, kis buta, nem tudtam elképzelni, miért kínlódik annyira az a szegény fiú, hogy csók közben szétnyissa az ajkam?

Fel voltam háborodva. “ Hát mit képzel ez? Nem elég, hogy annyira nyálas, hogy már- már az öklendezés késztet, még ki is akarja nyitni a szám? Majd ha fagy, s hó lesz nagy!” – gondoltam. Evvel eléggé durván, kibontakoztam ölelő karja közül, szó nélkül sarkon fordultam, és becsuktam magam után a kaput, faképnél hagyva az én szerelmes lovagomat. A kapun túl, előkotortam táskámból a zsebkendőmet és megtörültem vele a szám. Még mindig háborgott a gyomrom. Úgy éreztem, rettenetesen mocskos vagyok. Eszembe jutott mit is tanultunk az iskolába, hogy az ember szája mennyire tele van baktériumokkal. Forgott velem a világ. “Nahát, - gondoltam, - engem ez többet meg nem csókol! Csak nem fogom hagyni, hogy megfertőzzön!”

Besiettem a fürdőszobába, és kulcsra zártam az ajtót. Szerencsére anyuék nem vették észre, hogy megjöttem. A mosdókagylóra hajoltam, megindítottam a melegvizet, majd elkezdtem veszettül mosni a szám.

Attól fogva kerültem Mihályt. Sokáig keresett szegény, de nem voltam többet hajlandó vele találkozni.

............

Azután megismertem Elemért. Fekete, egyenes szálú, ritka haja a válláig ért. Majdnem mindig zsíros volt, és lobogott előre, hátra, amikor ment. Ahogy így most visszagondolok rá, nagyon hasonlított egy hosszú fülű kiskutyára, akinek szaladtában mindig lobogott a füle. Különben nem csak a haja végett talál rá ez a hasonlat. A természete is olyan volt, mint egy hűséges házőrző kutyáé. Mindig, mindenkor számíthattam rá. Olyan volt számomra, mint egy idősebb fiútestvér.

Minden délután, pontosan fél hatkor eljött hozzám. Ha volt rá kedvem, sétálni mentünk, vagy éppen moziba, vagy koncertekre, előadásokra. Amikor nem volt kedvem sehova se menni, ott ült csendben, az asztal melletti széken, és türelmesen végighallgatta, mi történt a mai nap a munkahelyemen. Ezt is csak akkor, ha volt kedvem beszélni. Mert voltak olyan napok, amikor még beszélni se volt kedvem. Ilyenkor órák hosszat ültünk egymás mellett a szobában, és zenét hallgattunk. Tudta, hogy nagyon szeretem a zenét, ezért állandóan hozta nekem az újonnan felvett kazettákat, magnószalagokat, lemezeket. Volt honnan, mert hétvégeken diszkót tartott a kultúrházban. Apámék nagyon megbíztak benne. Tudtam, hogy akárhova elengednek vele, mert biztosak voltak abban, hogy nagyon fog vigyázni rám.

És én ki is használtam eléggé a hűségét. Éppen úgy, mint Te teszed ezt most velem! Igen, Te! Ne csodálkozz rajta, hogy tudom, mert tudom, és érzem, hogy nem azért jössz hozzám, mert engem szeretsz. Csak a helyzetet szereted! Tudatában vagy annak, hogy bármit megtennék érted, és ez így jó neked. És nekem is jó, azért, mert, ha nem is érinthetlek meg, legalább láthatlak. Ha véletlenül hozzám ér a kezed, olyan hírtelen elkapod, mintha megégettelek volna, és ez nagyon fáj, mert ebből látom, hogy irtózol tőlem.

Pedig fogtam már el olyan pillantásodat is, amikor úgy néztél rám, mint férfi szokott a nőre, de csak egy futó pillantás volt, semmi több. Ilyenkor összezavarsz, és nem is tudom mit is gondoljak? Tévedtem talán? Vagy csak játszol velem, mint macska az egérrel? Mire vársz? Arra talán, hogy én tegyem meg az első lépést feléd? Hát erre hiába vársz, mert ebből a szempontból elég régimódi vagyok. Te vagy a férfi, neked kell megtenned az első lépést!

Rettenetesen félek attól, hogy eljön majd az a nap, amikor hiába foglak várni, mert valakibe szerelmes leszel, és én már nem leszek szükséges a számodra semmiféleképp.

Fáj az a tudat, hogy telik az idő, és én még nem voltam igazán boldog. Talán soha nem is leszek. Talán én se szeretlek Téged igazán, csak képzelem. Mit is szerethetnék rajtad? Hideg vagy hozzám, tartózkodó, kissé durva is, és nagyon makacs. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a legtöbb nőt azonnal kiábrándítanák. De engem fogva tart a szemed. Úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki menekülni szeretne, de nem lehet, mert fogva tartja a kalitka. Te vagy az én kalitkám! De ne feledd, a kalitka is nyitva szokott maradni néha, úgy véletlenségből. És, ha én egyszer nyitva kapom azt a kalitkát…

Nem tudom, rájössz-e valaha, hogy nem vagyok se a testvéred, se az anyád, hanem egyszerűen NŐ vagyok, akinek érzelmei, elvárásai, szükségletei is vannak. De azt hiszem, ez soha nem fog megtörténni. Én se láttam meg Elemérben a férfit. Nem akartam meglátni! És amikor félszegen, dobogó szívvel, szavakban is tudtomra próbálta adni ezt, hidegen visszautasítottam. Pedig nem akartam megsérteni, de nem tudtam úgy nézni rá, mint egy FÉRFIRE. Ő egyszerűen csak Elemér volt. Nem tudtam őt úgy szeretni, ahogy ő szeretett engem. És lehet, hogy evégett kell most nekem szenvedni. Meg kell tudnom, hogy mit érzett ő, mint ahogy lehet, hogy neked is meg kellesz tudnod, és át kellesz élned egyszer, azt, amit én érzek most.

Az élet nagyon furcsa és kifürkészhetetlen. Akkor éri utol az embert a büntetés, amikor a legkevésbé várná, és ahelyett, hogy boldog lenne, szenvednie kell. Ez egy olyan lánc, amely csak nagyritkán szakad meg, és minden fájdalom, amit másoknak okoztál, mint egy bumeráng, úgy fordul és csapódik vissza rád.

Ezért, próbálj meg kedvesem minél kevesebb fájdalmat okozni másoknak. Lehet, hogy ezt most még nem hiszed el, de az idő és az átélt tapasztalat bebizonyítja majd neked is, hogy ez az igazság. Csak nehogy túl késő legyen akkor már!..."