Vándor Várhegyi Ibolya

Bár gyermekvers író vagyok, azért megpróbálkoztam a felnőttekhez szóló verseléssel és prózával is.

 

Szemednek tengerében..

Ha szemednek fénylő tengerében
Szemem nyugtalan sugara elmerül,
Megnyugvás és béke az nékem,
Mely sokszor, de sokszor elkerül.

Megnyugvás, béke, .. elkerül engem.
Gondolatban lehetsz te csak velem!
Szólni nem bírok, ajkamon lakat,
S a kulcsát keresni nem merem.

Elveszett kulcs, egy szép, édes álom...
Ábránd és képzelet talán?
Suhanva röppen át éjfélkor,
Lelkemnek fátyolos falán.

Ilyenkor megint csak látom a tengert,
Szemednek tiszta, mély tengerét.
S e tekintet, ragyogva tölti be
Éltemnek oly borús egét.

EMLÉKEK

Utcákon bolyongok egymagam,
Keresem léptednek nyomát.
Rólad mesélnek a fák, a virágok,
S meséjük olyan csodás.

Szellő lebbenti lombok fodrát,
Neved ismétli szüntelen.
Szívemnek minden dobbanása
Könnycseppé válik kezemen.

S velem sír csendesen az eső;
Hiába kereslek én!
Szemednek kékje, a messzeségből
Tekint most vissza felém.

HARMATOS REGGELEN

Titkosan mosolyog az éjszaka,
S beleharap a csend szárnyaiba.
Üvölt a csend,
Mely a fák felett leng…
Tépett szárnyait nyaldossa
S vércseppet izzad a homloka.
Sötéten, aléltan lezuhan,
Elterül széles, laposan.
Majd felüvölt újból élesen,
Fűszál sebezte réteken.
Vonagló teste már haldokol,
S bokorban pacsirta feldalol.
Hajnal hasadva ébredez,
S napsugár szeli a kék eget.
Aranyat mosolyog fényesen,
Harmatos illatú reggelen.

APÁM SIRJÁNÁL

Apám sírjánál üldögélve,
Szemem merengve a múltba néz.
Köröttem csend, s nem hiszem mégse,
Amit a jelen itt felidéz.
Virágok nyílnak, mint mindenkor,
Méhecske zümmögve, boldogan száll...
Pillangó, s napsugár kergetőznek együtt,
Míg szellő és idő megáll.
Nem tudom most ezt megírni mégse,
Szívemben olyan nagy bánat honol.
Magányos sírkőre egy név van felvésve,
Elnézem, s egy könnycsepp a kezemre hull.

 

FÖLDÖN TÚLRA ÜZENET...

 

Eszembe jut néha-néha,
Az én drága jó anyám.
Hogy ringatott, hogy szeretett,
Hogy vigyázott mindig rám.

Fáj a szívem, hull a könnyem,
Mikor Ő rá gondolok,
Sötét, hideg sírhalmára
Ragyognak a csillagok.

Nézem most a messzeséget,
Míg egy szellő símogat,
Te is ilyen vigasztalón
Űzted el a gondomat.

Odaadnék bármit azért,
Hogy még egyszer itt lehess,
Két karoddal átöleljél
S biztatóan rám nevess.

Elzokogom most ezerszer,
Hogy szeretlek, s hiányzol,
Földön túlra üzenetem
Felhőszárnyról neked szól.

Valamit még mondok neked,
Köszönöm, hogy Te voltál,
E világon, az én drága,
Édes, kedves anyukám!

 

Rólam

Eső esett, dörgött az ég,
Amikor megszülettem,
S az én drága anyukámnak
Karja közt megpihentem.

Kíváncsian néztem körül,
Csodáltam a világot,
Megbámultam a kék eget,
S a sok színes virágot.

Mosolyogtam, ha a szellő
Símogatta arcomat,
S apám felé kacarászva
Nyújtogattam karomat.

Szüleimnek védelmében
Gondtalanul nőttem fel,
Minden rosszat, bajt, bánatot
Én tőlem ők űztek el.

Hej, de sokszor elgondolom,
Mért nincsenek most velem?
Mért kell ezen a világon
Nekem annyit szenvednem?

Nem akarok siránkozni,
Csak, hogy éppen nem értem,
Miért nincs nekem szerencsém,
Egészségem, s jólétem?

Mért nem lehetek én boldog?
Munkahelyem miért nincs?
Kérdésimre válasz nem jön,
Mert számomra válasz sincs!

Egyedül csak a Jó Isten
Törli le a könnyemet,
Kézenfog és vezet engem,
Ha nem lelem helyemet.

Egyszer tudom, boldog leszek!
Örülni is majd fogok,
Amíg egy nap az idővel
Szép csendesen elfutok.

Addig írok és rajzolok,
Szeretem a munkámat.
Beleszövöm, illusztrálom
Meséimbe álmomat.

Elismerést, szeretetet,
Olvasóim köszönöm.
Így jut nekem általatok
Egy kis halvány örömöm.

 

Életem delén

Írta Tóth Pál (nagyapa, akinek verselési tehetségét örököltem, mint ahogy édesanyámtól, Várhegyiné Tóth Margittól a rajz-tehetségemet örököltem)

Éltem tengerének
A kellős közepén,
Vígan vitorláztunk
Kettesben te meg én.

Tükör sima vizen
Napsugaras nyárban,
Gyönyörködtünk kölcsön
Mosolygós szempárban.

Szemeid mint igazgyöngyök
Úgy ragyogtak felém,
Véled együtt a menyország
Költözködött belém.

Boldogságtól mámorosan
Hajtottunk előre,
A tündér álomnak
Soha nem lesz vége.

Igy siklott csónakunk
Az ismeretlen felé,
Baj nélkül haladtunk
A tulsó part felé.

Egyszer amint látom
Kezdtél halványodni.
Mitől ijedtél meg,
Nem merted mondani.

Előre figyeltél-
S messzire beláttad,
Hogy közelg az alkony,
És, hogy vihar támad.

Kristálytiszta vizünk
Kezdett zavarodni,
Csónakunk a habok hátán
Kezdett ringatózni.

Tündöklő napunkra
Tépett felhők csúsztak,
Csónakunk elébe
Nehéz szál fák úsztak.

Elmúlott az álom;
Mentsük most magunkat,
Merre kormányozzuk
Törékeny hajónkat?

Hiába adtuk le
A morse jeleket...
Nem segített senki,
Minket, hajótörötteket.

Végig kellett néznem
Bénúltan, tétlenül,
Hogy drága tetemed
A habokba merül.

Hogy mit éreztem, s érzek,
Maradjon a titkom.
Drága emlékedet
Senkivel nem osztom.


Ama mély emlékű
Katasztrófa óta,
Éltem csajkájának
Nincsen kormányrúdja.

Iránytűje sincsen,
Véled veszett minden.
Oda van a boldogságom,
Reményem és szívem.

Azóta a tenger örökké háborog.
Sokszor fejem fölött
Nyargalnak a habok...
S még mindig itt vagyok....

Pedig nékem olyan mindegy, hogy az élet zúgó árja,
Mely irányba hányja-veti csajkámat.
Csak nézek arra a pontra,
Hol eltűntél a habokba,
S nem mehetek utánad, mert úgysem találnálak.
Tudom aki elragadott, engem kincsemtől megfosztott,
Vissza ad nékem téged, csak próbára teszi lelkemet.
Ezért nyugodtan vagyok, hogy a háborgó habok,
Nyugat felé hajtanak engem is...

Hol te vársz rám biztos révben,
Engem jóval megelőzve.
Ez számomra vigasztalás...
Boldog lesz a végnélküli viszontlátás!

Tarcal, 1939 március 18.

Tóth Pál                        Várhegyiné Tóth Margit     Várhegyi Zoltán

(my grandfather)                    (my mother)              (my father)

 

 

 

Talán, majd egyszer, valahol, valamikor...

(részlet)

Évek óta kényelmetlenül érzem magam ezen a földön. Érzem, hogy nem ide tartozom, nekem nem itt a helyem. De akkor miért vagyok itt, miért kell nekem itt lennem? Mit keresek, vagy,.. kit keresek? A tavasz-esti langyos szellő gyengéden, vígasztalóan símogatja meg az arcom. Sétálok egymagam, és hallgatom a csend szavát. Számlálom az évek számát, melyek oly hamar tovatűntek, mint egy szempillantás,... és nem emlékszem arra, hogy igazán, de igazán boldog lettem volna valamikor. Pedig voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy boldog vagyok, de rá kellett döbbennem arra, hogy az egész csak látszat volt, az igazi boldogság nem ilyen. Csak sétálok, és olyan, de olyan egyedül érzem magam. A sűrű csend, amely körűlvesz, szinte a húsomba mar. Az utcán meggyúlnak a lámpák, s egy játékos kis fénysugár táncot lejt a hajam selymén. Szívemben az eltemetett álmok viharként tombolnak. Úgy szeretném magamhoz ölelni az egész világot. Annyi felszínre törni vágyó szeretet van bennem, hogy erejével csillagokat mozdíthatnék el a helyükről. Úgy szeretném, ha valaki szólna most hozzám, ... ha nem fájna olyan nagyon a csend. Lépteim hazafelé fordítom, felmegyek a lépcsőn, és becsukom magam után az ajtót. A ház üres, még senki sincs itthon. Az ablakhoz lépek, és szélesre tárom szárnyait. A hársfavirág bódító illata elárasztja a szobát. Halkan, mintha valahonnan a fellegek felől érkezne, egy szomorú dal akkordjai szivárognak be a szobába a hársillattal. Egy darabig hallgatom, majd lassú, szinte szaggatott mozdulattal kihajolok az ablakon, és szembenézek az ég áthatolhatatlan sötétjével. A sötétség és a dal, könnycseppet csal a szemembe. Önfeledten tűröm, hogy a könnycsepp végigszaladjon arcomon, megpihen kicsit mozdulatlanul az államon, majd halkan a földre pottyan. És akkor, egy mély, halk sóhaj töri meg a csendet, mely úgy tőrt elő ajkamról, mint a láva. Elönt, feléget mindent, ami útjába kerül.

-Miért? Miért nem vagyok én boldog? .. És e majdnem néma kiáltástól, megremegnek a csillagok. Apró fényükkel melengetni, vígasztalni próbálnak. Tiszta fényük, körbefon, körülölel. Majd ölelésük mint vaslánc szorít mind jobban és jobban. Nem kapok levegőt. Fuldoklok, mint hal a szárazon. Arcom az ablaküveghez ér. ’Hideg, akár egy halott’,.. – fut át hírtelen agyamon a gondolat. Megpróbálom másra terelni gondolatomat, de nem tudom. Mintha szívemnek is minden egyes dobbanása, megállás nélkül azt dobolná, hogy halott, halott, halott...

- De ki a halott? .. Talán az egész világ! Én is, .... de nem, én nem!

Leülök az ágyra. Hallom az ajtó nyikorgását, hazajöttek. Benyitnak a szobámba.

- Megjöttünk, itt vagy? Megyünk vacsorázni, - meg se kérdik tőlem, hogy én vacsoráztam-e, nem akarok-e velük tartani? Nevetve visszacsukják rám az ajtót.

Egy ideig hallgatom a csukott ajtón keresztül a szobámba szűrődő szavak moraját. Ismerem a hangokat, de nem értem mit beszélnek. Valahogy nem is érdekel.

Egy idő után, újra hallom szívem egyre hevesebb dobogását, majd.... mint egy ablak, úgy tárúl fel szemem előtt egy kép.

Egy nagy, rozsdás, vasajtó előtt állok. Kezem hideg, mint a jég és remeg. Lenyomom a kilincset, az ajtó felpattan. Várom, hogy halljam a nyikorgását, de nem hallok semmit. Átlépek rajta, és abban a pillanatban, földöntúli, szinte hátborzongatóan hideg szél kap bele a hajamba. Megérinti átlátszó ujjaival arcom, és azonnal sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedik alá, és takar el mindent a szemem elől. Vissza szeretnék menni, de a vasajtó eltűnt. Bizonytalan léptekkel megindulok előre. Nem tudom hová megyek, meddig megyek, csak megyek. A köd körülöttem mind sűrűbb, és rettenetesen hideg van. Senki sincs a közelben, egyedül vagyok. EGYEDÜL VAGYOK, ez a két szó, szinte megfagyasztja lelkemet. Félek. Szaladni akarok, de lábamat alig bírom vonszolni. És sehol egy lélek, sehol, egyetlen élőlény. Mindenütt csak köd, és csend. Valamiben megbotlok, csúszok lefele, mind lennebb, és egyre gyorsabban. Forog velem a világ, szédülök, és becsukom a szemem. Valahol megállok. Tudom, hogy leestem, mégse fáj semmim sem. Kinyitom a szemem, de nem látok semmit.

- Hol vagyok? – kérdezem elcsukló hangon, és hangomra a csend megremeg. Kérdésemre nem felel más, csak egy ugyanolyan elcsukló hangú visszhang, majd megint csend lesz. Minden idegszálamat megfeszítve figyelek. Kis idő múlva, újra felhangzik, ugyanolyan halkan, és ugyanolyan messziről, a szomorú dal. Hallgatom, majd akaratlanul dúdolni kezdem.

Mintha egy varázsszóra, a sötétség és a köd oszladozni kezd. Érzem a vér lüktetését ereimben. Egyre melegebb van. Felállok, és azon veszem észre magam, hogy itthon vagyok. Körűlnézek szobámban, és nem tudok rájönni, mi is volt ez?

Megtapogatom elzsibbadt karom, és érzem, hogy hideg. Az ablakhoz megyek. Odakint megszólalnak a hajnal első hírnökei. Visszamegyek az ágyhoz, lefekszek, és nem gondolok semmire.

Előttem új kép jelenik meg. Nagyon hasonlít az előbbire, most is csend van és sötét, de most nem félek, és mintha repülnék. Csillagok kacsintanak rám ezüstös fénnyükkel, és integetnek, hívnak, hogy tartsak velük, de nem tehetem. Hírtelen erős fény vakítja meg szemem, mindenütt körülöttem tűzlángok lobognak, és meleg van, nagyon meleg. Majd megint sötétség és csillagok.

- Ez volt a Nap, ugy-e? – kérdem.

- Igen – válaszolt egy ismerős, bársonyos hang.

Visszanézek, és majdnem eláll a lélegzetem. Látom a Földet, olyan pici, mint egy játéklabda, és olyan gyönyörű.

- Hová megyünk?

- Messze – jön a válasz.

- És mikor jövünk vissza? – kérdem kíváncsian.

- SOHA!

Nem értem egészen, mit is jelent ez, de nem kérdezősködök többet. Tovább repülünk. Előttünk, valahol a csillagok milliárdjai között, egy fehéren fénylő folt jelenik meg.

- Oda megyünk?

Nem jön válasz a kérdésemre, de már tudom, hogy oda, és a fényes, fehér folt mind nagyobbodik. Szinte mágnesként vonz magához. Amint rohamosan közeledünk felé, emlékképek sokasága villan fel mellettem. Látok egy kislányt, aki a homokban játszik. Mellette egy boldogan doromboló cica ül. Mintha a cica nagyobb lenne, mint a kislány. Hallatszik egy hívó hang is. A kislány megfordul, és a hang irányába néz. És annak a hívó hangnak a hallatára összeszorul a szívem. Kibírhatatlan fájdalom hasít belém, és szememből meleg könnycseppek gördűlnek le arcomról. És a könnycseppek, apró, fehérfényű csillagokká válnak, és szikrázva követnek az uton. Majd látok egy kis szobát, s egy nyitott ablakot. A szoba nagyon ismerős. Látok az ágyon feküdni egy halovány arcú nőt. ‘Érdekes’, - gondolom. Itt minden olyan ismerős. Közelebb kerülök az ágyon fekvő nőhöz, és rájövök, hogy ÉN vagyok. Megállok mellette, megpróbálom felébreszteni. Nem mozdul. Kiabálok rá, rázogatom, hiába. Akkor velőtrázó sikoly hagyja el ajkamat. Felülők az ágyban, az egész testem reszket. Szívem vadul, kiugrani készül helyéről. A félhomályban egy kedves arc néz rám. Nem tudom ki az, mégis nagyon ismerős. Mintha már láttam volna valahol, valamikor.

- Nyugodj meg Luna, - mondja halkan.

Körülnézek, van még valaki rajtam kívül a szobában, akit Lunának hívnak? Nem, a szobában rajtam és rajta kívül senki más nem volt.

- Ki az a Luna? – kérdem suttogva. – És ki vagy te?

- Nem ismersz engem? – kérdezte az ismerős idegen, és meleg tekintetén szomorúság árnya vonult át.

- Kellene, hogy ismerjelek?

- Nagyon régen kereslek, végre rád találtam, de úgylátszik, sajnos elkéstem.

Valami kimondhatatlan érzés futott végig testemen. Valahogy tudtam, és mégse tudtam, hogy ki ő, csak sejtettem, de nem mertem kérdezni.

Megsímogatta az arcomat, és gyengéden átölelt. Karjai közt megnyugodtam. Meleg szeretet, boldogság öntötte el szívemet, biztonságban éreztem magam. Szerettem volna, ha soha többé el nem enged, de csillogó, barna szeme halványodni kezdett, és karjának ölelése is egyre gyengült.

- Ne, ne menj még! – suttogtam. – Mondd meg ki vagy?

- Mennem kell... – felelte szomorúan.

- Látlak még?- kérdeztem kétségbeesve.

- Lehet...

- Hol találok rád?

Nem felelt, csak nézett. Szomorúan, szivettépően.

Felényújtottam karom, hogy mégegyszer átöleljem, .. ő is felém nyúlt, de mielőtt megérinthettem volna kezét, szertefoszlott, és a szobában újra egyedül találtam magam.

Leroskadtam az ágyra, átöleltem a párnám, és sokáig, kétségbeesetten zokogtam. Éreztem, hogy ő volt az én lelkem párja, akit mindig is kerestem, és most, hogy eljött, nem ismertem fel...

Könnyek közt suttogtam a semmibe...

- Gyere vissza hozzám! Gyere vissza hozzám!

.....

Aztán egy nap megláttam egy előadáson. Ő volt az. Barna szeme, ugyanolyan szeretetet sugározva nézett rám egy pillanatra, mint akkor, azon az éjszakán. Nem szólt hozzám, mintha nem ismert volna. Mellette egy feketehajú nő volt, és egy kisfiú, aki nagyon hasonlított rá. Szívembe hasított a fájdalom. Most értettem meg, miért mondta nekem akkor, hogy elkésett. Arra is rájöttem, hogy én voltam az a Luna, akit ő keresett, de későn talált meg. Tíz évet késett...pedig én is őt kerestem, mindig is őt kerestem, de elkésett... vagy én érkeztem túl korán...

 

***************************

 

Elmélkedés, .. egy lány naplójából

(részlet)

 

"Az első komolyabbnak mondható udvarlóm, Mihály, szőke hajú, világosbarna szemű, kissé félszeg fiú volt. Tetszett nekem, de csak addig, amíg meg nem csókolt. Tizenhat éves voltam, és ez volt az első csók, amit addigi életemben fiútól kaptam. Azt mondják, hogy az első csókot nem lehet elfelejteni, annyira szép. Hát, valami igazság van benne, hiszen tényleg nem felejtettem el, de koránt sem azért, mert annyira szép volt, hanem azért, mert majdnem összehánytam magam. Bár csak olyan műcsók volt, mint amilyeneket a régi filmekben látunk, mert nekem fogalmam sem volt arról, hogy milyen is egy valódi, szerelmes csók. És én, kis buta, nem tudtam elképzelni, miért kínlódik annyira az a szegény fiú, hogy csók közben szétnyissa az ajkam?

Fel voltam háborodva. “ Hát mit képzel ez? Nem elég, hogy annyira nyálas, hogy már- már az öklendezés késztet, még ki is akarja nyitni a szám? Majd ha fagy, s hó lesz nagy!” – gondoltam. Evvel eléggé durván, kibontakoztam ölelő karja közül, szó nélkül sarkon fordultam, és becsuktam magam után a kaput, faképnél hagyva az én szerelmes lovagomat. A kapun túl, előkotortam táskámból a zsebkendőmet és megtörültem vele a szám. Még mindig háborgott a gyomrom. Úgy éreztem, rettenetesen mocskos vagyok. Eszembe jutott mit is tanultunk az iskolába, hogy az ember szája mennyire tele van baktériumokkal. Forgott velem a világ. “Nahát, - gondoltam, - engem ez többet meg nem csókol! Csak nem fogom hagyni, hogy megfertőzzön!”

Besiettem a fürdőszobába, és kulcsra zártam az ajtót. Szerencsére anyuék nem vették észre, hogy megjöttem. A mosdókagylóra hajoltam, megindítottam a melegvizet, majd elkezdtem veszettül mosni a szám.

Attól fogva kerültem Mihályt. Sokáig keresett szegény, de nem voltam többet hajlandó vele találkozni.

............

Azután megismertem Elemért. Fekete, egyenes szálú, ritka haja a válláig ért. Majdnem mindig zsíros volt, és lobogott előre, hátra, amikor ment. Ahogy így most visszagondolok rá, nagyon hasonlított egy hosszú fülű kiskutyára, akinek szaladtában mindig lobogott a füle. Különben nem csak a haja végett talál rá ez a hasonlat. A természete is olyan volt, mint egy hűséges házőrző kutyáé. Mindig, mindenkor számíthattam rá. Olyan volt számomra, mint egy idősebb fiútestvér.

Minden délután, pontosan fél hatkor eljött hozzám. Ha volt rá kedvem, sétálni mentünk, vagy éppen moziba, vagy koncertekre, előadásokra. Amikor nem volt kedvem sehova se menni, ott ült csendben, az asztal melletti széken, és türelmesen végighallgatta, mi történt a mai nap a munkahelyemen. Ezt is csak akkor, ha volt kedvem beszélni. Mert voltak olyan napok, amikor még beszélni se volt kedvem. Ilyenkor órák hosszat ültünk egymás mellett a szobában, és zenét hallgattunk. Tudta, hogy nagyon szeretem a zenét, ezért állandóan hozta nekem az újonnan felvett kazettákat, magnószalagokat, lemezeket. Volt honnan, mert hétvégeken diszkót tartott a kultúrházban. Apámék nagyon megbíztak benne. Tudtam, hogy akárhova elengednek vele, mert biztosak voltak abban, hogy nagyon fog vigyázni rám.

És én ki is használtam eléggé a hűségét. Éppen úgy, mint Te teszed ezt most velem! Igen, Te! Ne csodálkozz rajta, hogy tudom, mert tudom, és érzem, hogy nem azért jössz hozzám, mert engem szeretsz. Csak a helyzetet szereted! Tudatában vagy annak, hogy bármit megtennék érted, és ez így jó neked. És nekem is jó, azért, mert, ha nem is érinthetlek meg, legalább láthatlak. Ha véletlenül hozzám ér a kezed, olyan hírtelen elkapod, mintha megégettelek volna, és ez nagyon fáj, mert ebből látom, hogy irtózol tőlem.

Pedig fogtam már el olyan pillantásodat is, amikor úgy néztél rám, mint férfi szokott a nőre, de csak egy futó pillantás volt, semmi több. Ilyenkor összezavarsz, és nem is tudom mit is gondoljak? Tévedtem talán? Vagy csak játszol velem, mint macska az egérrel? Mire vársz? Arra talán, hogy én tegyem meg az első lépést feléd? Hát erre hiába vársz, mert ebből a szempontból elég régimódi vagyok. Te vagy a férfi, neked kell megtenned az első lépést!

Rettenetesen félek attól, hogy eljön majd az a nap, amikor hiába foglak várni, mert valakibe szerelmes leszel, és én már nem leszek szükséges a számodra semmiféleképp.

Fáj az a tudat, hogy telik az idő, és én még nem voltam igazán boldog. Talán soha nem is leszek. Talán én se szeretlek Téged igazán, csak képzelem. Mit is szerethetnék rajtad? Hideg vagy hozzám, tartózkodó, kissé durva is, és nagyon makacs. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a legtöbb nőt azonnal kiábrándítanák. De engem fogva tart a szemed. Úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki menekülni szeretne, de nem lehet, mert fogva tartja a kalitka. Te vagy az én kalitkám! De ne feledd, a kalitka is nyitva szokott maradni néha, úgy véletlenségből. És, ha én egyszer nyitva kapom azt a kalitkát…

Nem tudom, rájössz-e valaha, hogy nem vagyok se a testvéred, se az anyád, hanem egyszerűen NŐ vagyok, akinek érzelmei, elvárásai, szükségletei is vannak. De azt hiszem, ez soha nem fog megtörténni. Én se láttam meg Elemérben a férfit. Nem akartam meglátni! És amikor félszegen, dobogó szívvel, szavakban is tudtomra próbálta adni ezt, hidegen visszautasítottam. Pedig nem akartam megsérteni, de nem tudtam úgy nézni rá, mint egy FÉRFIRE. Ő egyszerűen csak Elemér volt. Nem tudtam őt úgy szeretni, ahogy ő szeretett engem. És lehet, hogy evégett kell most nekem szenvedni. Meg kell tudnom, hogy mit érzett ő, mint ahogy lehet, hogy neked is meg kellesz tudnod, és át kellesz élned egyszer, azt, amit én érzek most.

Az élet nagyon furcsa és kifürkészhetetlen. Akkor éri utol az embert a büntetés, amikor a legkevésbé várná, és ahelyett, hogy boldog lenne, szenvednie kell. Ez egy olyan lánc, amely csak nagyritkán szakad meg, és minden fájdalom, amit másoknak okoztál, mint egy bumeráng, úgy fordul és csapódik vissza rád.

Ezért, próbálj meg kedvesem minél kevesebb fájdalmat okozni másoknak. Lehet, hogy ezt most még nem hiszed el, de az idő és az átélt tapasztalat bebizonyítja majd neked is, hogy ez az igazság. Csak nehogy túl késő legyen akkor már!..."