Vándor Várhegyi Ibolya

Kevés ideje kezdtem meg ennek a regénynek az írását. Ha tetszik, és gondoljátok, hogy érdekes amit eddig írtam, jelezzétek, és folytatom...

Köszönöm szépen!

 

YANARA

Talán majd egyszer, valahol, valamikor...

Violet V. Vandor

 

Mit jelent a becsület? Mit jelent a hagyomány, a tradició? Vérrel, emberélettel kell lemosni a megcsorbult becsületet? Sokáig úgy tartották, hogy igen. És milyen sok áldozatot követelt...

Egyiptom, Kr.e.1254

 

A leány úgy állt apja előtt, mint akit leforráztak. Sokáig kérlelte, ne adja őt feleségül a hettita herceghez, hiszen soha nem látta, azt se tudja fiatal-e vagy idős, jól-e vagy rosszul fog bánni vele. Apja kérlelhetetlen maradt, hiába volt minden könyörgés, sírás, nem hatották meg lánya könnyei. Ha az ország érdeke úgy kívánta, hogy feláldozzák őt a béke kedvéért, nem volt menekvés, mennie kellett.
Nem tudta megérteni, hogy apja, aki eddig minden kívánságát teljesítette, most miért ilyen könyörtelen, hajthatatlan. Utolsó kétségbeesésében, a lábához vetette magát.
- Apám, mondd meg kérlek, miért teszed ezt velem? Mit vétettem, hogy elküldesz otthonomból, és egy idegen férfinek ígértél feleségül, akihez én nem akarok hozzámenni?
A fáraó durván kiszabadította lábát leánya ölelő karjai közül, és hátat fordított neki. Hangja érces volt és parancsoló, nem ismert irgalmat.
- Amit elhatároztam, elhatároztam! Nem vonom vissza a hettita hercegnek adott szavamat. Készülj, mert holnap elhagyod a házamat!
A falak visszaverték léptei zaját, amint sietve távozott. Szíve megkeményedett, mint a kő, nem akart még gondolni sem a lányára. Félt, nehogy megsajnálja, és olyat tegyen, amit még soha nem tett, ezért inkább otthagyta és megpróbált haraggal gondolni rá, mint arra a valakire, aki nagyon nagy rosszat tett neki.
Senki nem merte zavarni a földön fekvő leányt, aki sokáig áztatta könnyeivel, a palota márvány padlóját. Végül összeszedte magát, és szobájába vonult. Tudta, ha egyszer az apja elhatározott valamit, annak úgy kellett lennie, senki és semmi nem változtathatott rajta. A fáraó szava visszavonhatatlan parancs volt.
A szobában az öreg dajka a karjaiba zárta. Hosszú percekig szó nélkül, gyengéden, vígasztalóan símogatta a zokogását szabadjára engedő leány haját. Az ő szíve is sajgott, hiszen tizennyolc évig ő nevelte Yanarát, ő vigyázott rá amikor beteg volt, ő volt az első, aki látta örömét, bánatát, és most meg kell válnia tőle.

Yanara, kinek neve Ragyogó fényt jelentett, édesanyjára hasonlított, aki nem volt egyiptomi születésű. Bőre fehér volt, haja sötétszőke, nem pedig fekete, mint az egyiptomi leányoké. Világosbarna szemét, hosszú szempillák sátora borította. Alakja vékony, karcsú és törékeny volt. Édesanyját nem ismerte, mert mint dajkája mondta, az istenek magukhoz szólították, miután őt a világra hozta. Még egy festett kép se maradt róla, ezért csak dajkája meséiből, melyeket kimondottan szeretett, hallott felőle. Míg gyermek volt, apja sokat játszott vele, de ahogy nőni kezdett, egyre jobban mellőzte, kerülte, bár mindent megadott neki, kívánságait mindig, kivétel nélkül teljesítette. Yanarának először ez nagyon furcsán esett, de megszokta, és soha nem kérdezte apjától, hogy miért kerüli, miért változott meg ilyen nagyon vele szemben. Egyszer igaz, véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, apja és dajkája között, amikor is apja azt panaszolta a dajkának, hogy mennyire nehezére esik látnia a leányt, mivel napról-napra jobban hasonlít édesanyjára, és mindig eszébe juttatja, hogy ő volt az, aki születésekor elrabolta tőle szeretett feleségét.

Korán reggel, a rabszolgák felpakolták a negyven tevét mindenféle drágasággal, selymekkel, ékszerrel, ami a menyasszony hozományát képviselte, és elindultak az ismeretlen felé. Aki a karavánnal ment, nem tért többé vissza szülőföldjére. Az első három nap, mindenki szomorú volt, letőrt és hallgatott. Csak egy pár fiatal katona, akiknek nem volt családjuk, tartották meg vidámságukat, de egy idő után, nekik is elment a kedvük a többiek láttán.
Yanara tevehátra kötött, gondosan lefátyolozott kosárban utazott Egyiptomból Hattiba. Az út hosszú volt és fárasztó. Nem tudta mi vár ott rá, a hettitákról csak keveset tudott. Esze még mindig nem fogta fel, mi is történt valójában, olyan volt, mintha egy rossz álom szereplője lett volna, csak, hogy ez az álom reggel nem oszlott szét, hanem folytatódott elkeseredettségére.

A nap forrón sütött rájuk, s a karaván kísérő tagjai lomhán vonszolták fáradt, dagadt lábukat az égető homokban. Estére egy oázishoz értek, ahol Yanara végre kiszállhatott a teve hátára erősített kosárból. Két vele egyidős rabszolganő ült mellette, ők kísérték, ők voltak gyermekkori játszótársai, és most úrnőjükkel kellett menjenek, mert a hozományhoz tartoztak.
Intett nekik, és mindhárman eltűntek az oázis dús növényzete között. A sötétség leple alatt, ahol senki nem látta őket, levetették ruháikat, és elmerűltek a langyos vízben. A hold fényesen ragyogott, és a három lány csendben szárította sugaránál, derékig érő haját.
- Fennséges Holdanya, - emelte könnyes szemét Yanara a csillagok hűvös fényétől csillogó égre, - vigyázz reánk... – sóhajtotta.
A fehér fényben tündöklő Hold, egy pillanatra mintha megremegett volna, fénye is megsápadt, úgy bújt egy sötét felhő szakadozott függönye mögé, utána pedig, mintha semmi sem történt volna, eljátszadozott kékes-fehér sugarával a lányok haján.
Két hét után a karaván megérkezett Hattusasba. A városkapu előtt, melyet szárnyas szfinxek gyönyörű szobrai szegélyeztek, várt rájuk Erias herceg és kísérete. Köréjük kíváncsi tömeg gyűlt, mind akarták látni az egyiptomi menyasszonyt, akinek szépségéről sokat hallottak.
Yanara szive hevesen vert, kikukucskált a sűrű függöny mögül, ő is kíváncsi volt jegyesére, aki az utat eltorlaszoló tömeget ütlegelve vezette palotája elé fiatal menyasszonyát. Nem tett rá jó benyomást az, amit látott, bár igaz, nem látta jól a herceget, mivel az mindig háttal állt neki. Amikor végre megálltak a palota előtt, és széthúzták a függönyöket, Yanarát két erős kéz ragadta meg, és se szó se beszéd kiemelte kényelmes kosarából.
- Na, itt vagy végre! – szólalt meg az előtte álló férfi. – Remélem jól utaztál, - majd nyersen hozzátette, - menj a szolgáló után, elkészítették neked a fürdőt, megfürdesz és azután elém jössz, hogy lássalak!
Úgy tűnt jobban érdekelte a menyasszony hozománya, mert azonnal hátat fordított a megszeppent Yanarának, és cseppet sem leplezett érdeklődéssel ment a csomagokkal, ládákkal teli tevék felé, hogy megnézze nem hiányzik-e valami, az ígért hozományból.

A három leány elindult a szolgáló után, de alig értek fel a lépcsőn, két feketébe öltözött férfi utját állta a rabszolganőknek.
- Ti nem mehettek tovább, gyertek velünk! – mondta az egyik férfi parancsoló hangon. Yanara megpróbálta maga mellett tartani játszótársait, akik félelemtől rémült szemmel néztek úrnőjükre. A férfi ütésre emelte kezét, de a másik megakadályozta őt.
- Mit fog mondani a herceg, ha a hozománynak baja esik, mielőtt látta volna? – kérdezte társától halkan.
Erre az bosszúsan leengedte ökölbe szorult kezét, de nem állta meg, hogy meg ne lökje a két leányt.
- Ők velem jönnek! – mondta merészen Yanara. A lányok ijedten bújtak úrnőjük háta mögé.
- Nem lehet asszonyom, - mondta a másik férfi szelíden. – Nekik a rabszolgák részére kiszabott termekbe kell menniük. Így határozta a herceg.
Nem volt mit tenni, ellenkezni nem volt értelme.
- Ne féljetek, - mondta nekik Yanara, - majd megkérem a herceget, hogy engedjen újra együtt lennetek velem.
A két leány remegve indult a férfiak után, Yanara pedig követte a szolgálót.
Ezt az esetet, az egyik hatalmas oszlop mellett félig elrejtőzve figyelte egy idős, selymekbe öltözött nő. Ő volt Agnis, Erias herceg édesanyja, Yanara jövendőbeli anyósa. Bár nem szólt közbe, nem tetszett neki a leány viselkedése. Túl merésznek tartotta. Aki első pillantásra nem nyerte el Agnis asszony tetszését, arra bizony nehéz idők vártak, és Yanara nem tetszett neki. ’Majd beszélek én vele, - gondolta, - meg kell tanulnia viselkedni, nem kell elfelednie, hogy ez nem a szülői háza és nem Egyiptom. Itt más törvények vannak, és azok szerint kell élnie.’

Yanarát a szolgáló bevezette egy kisebb terembe, melynek közepén egy virágszirmokkal telt medence állt. Három fiatal nő sietett hozzá, és segítette megszabadulni ruhájától. Belépett a medencébe és elmerült a meleg vízben. Kellemes érzés volt, amint az illatos víz gyöngéden símogatta testét, és lemosta róla az út porát. Szinte elfeledte, hogy hol is van. Szemét lehunyta és nem gondolt semmire. Aztán egyszerre olyan érzése támadt, mintha valaki nézné, és felnyitotta szemét. Agnis asszony állt a medence szélén és nézett vele farkasszemet.
- Siess, mert a fiam már vár, és ő nem szeret sokáig várni! – mondta nem éppen kedvesen, inkább parancsolóan.  Azzal felemelte fejét, megfordult és méltóságteljesen elhagyta a termet.
Yanara úgy érezte, hogy körülötte hírtelen lehült a levegő, és a víz se volt már kellemesen meleg. Gyorsan megmosta a haját, és kijött a medencéből. A három rabszolga nő, újra hozzá sietett és puha, fehér vászonba burkolták, majd illatos olajokkal kenték be testét és haját. A ruha amit ráadtak, nem a saját ruhája volt, pedig méretre ráillett.
- Ez nem az én ruhám, - mondta a rabszolgáknak – hozzátok ide az enyémet!
- Elnézést asszonyom, nem tehetjük – válaszolta lesütött szemmel az egyik lány. – Agnis asszony azt parancsolta, hogy ezt kell felvennie...
Yanara dühösen toppantott egyet a lábával, de gyorsan fegyelmezte magát, és tűrte, hogy a rabszolgák befejezzék az öltöztetését, megfésüljék és koszorúba fonják hosszú haját.
Aztán megint megjelent előtte a feketébe öltözött férfi, fejét kicsit meghajtotta előtte, és kérte, hogy kövesse. Hosszú folyosókon mentek keresztül, míg végre eljutottak egy hatalmas terembe, amelyben roskadásig terített asztal mellett ült Erias herceg, édesanyja, és a herceg kísérete, közeli barátai, vendégei. Valahonnan a közelből egy férfi kristálytiszta hangon szomorú dalt énekelt, de senki nem hallgatta dalát, mindenki beszélt, nevetett.

A herceg középkorú volt, alacsony termetű, zömök, izmos, igazi harcos kinézetű. Fekete haja rövidre volt vágva, szabadon hagyva kerek homlokát, melyet mély ráncok szeltek keresztül. A szeme is fekete volt, és szokatlanul kicsi, ide-oda mozgott, mintha állandóan az ellenséget kereste volna. Tekintete, akárcsak a természete, nem ismert kegyelmet, figyelmét nem kerülte el semmi sem. Amikor meglátta a közeledő Yanarát, csendet intett kezével, mire a terem mély hallgatásba merült, csak a Yanara cipőjének kopogása hallatszott egy ideig, majd megállt a terem közepén. Minden szem rá szegeződött. A herceg egy darabig nézegette, méregette tekintetével az előtte álló leányt, majd intett neki a kezével, hogy jöjjön oda, és üljön a mellette levő üres székre. A vendégek fellélegeztek, és bár halkabban, de folytatták abbahagyott beszélgetésüket.