Steven Smith I kötet
Copyrighted draws, don`t use without my written permission!! Engedélyem nélkül a rajzokat ne használd fel semmiképp sem!!
Angol nyelven a meseregény a "Steven Smith - adventures" oldalon olvasható
You can find the fantasy novel in English at "Steven Smith - adventures" page
http://fairytales.5mp.eu/web.php?a=fairytales&o=9Y2pjsuv0G
A Steven Smith, tündérföldi kalandok című fantasy e-book regényem előrendelésre megvásárolható az: alettaro@yahoo.com e-mail címen.
nézd meg a youtube videoreklámot itt: https://youtu.be/a9OUYexFUZs
Miről szól a „STEVEN SMITH TÜNDÉRFÖLDI KALANDOK”?
Mit tennél, ha tíz éves gyermek lennél és édesanyád egy nap azt mondaná neked, hogy internátusba kell menned, messze tőle, messze iskolatársaidtól, barátaidtól, és senki sem válaszolna arra a kérdésedre, hogy: miért?
Ez a szörnyű dolog történt meg Steven Smith-el. A kisfiú nem tud egykönnyen belenyugodni a dologba, és duzzogva, határtalan elkeseredésében, visszautasítja új osztálytársainak a közeledését. Amikor ráébred, hogy tévesen cselekedett, már késő, mert a George személyében egy olyan ellenségre tett szert, aki semmiféle ellene irányuló gonosz csíny elkövetésétől sem riad vissza. Mi lesz ezzel a magába zárkózott, sértett lelkű kisfiúval? Lesz-e valaki, aki a védelmére kel? Mit fog tenni, amikor a Tündérföldről érkezett Timmy nevű tengerimalactól megtudja, hogy egy másik kisfiúnak, a szellemmé változtatott Andrewnek az élete, az ő bátorságától és segítő szeretetétől függ?
Mindezeket megtudja a kedves Olvasó, ha végigkíséri Steviet a történeten, és vele együtt merül bele Tündérföld varázslatos világába. Bejárhatja Entort, az effid tündérek sziklahegy belsejébe rejtett, csodálatosan szép városát. Megismerkedhet Naladirral, a szerény, de bátor snolf tündérrel, aki barna csuklya alá rejti a homlokán lévő koronás kígyó bűvös képét, és almazöld szemének igéző tekintetét.
Megkedvelheti Riffót, a hűséges kis kékmanót és gazdáját, a 12 éves Adrorát, a kővé változtatott, igazságos Telamon király leányát, és együtt körözhet vele griffháton, az elvarázsolt palota felett. Belenézhet a legyőzhetetlen worthak katonák hátborzongató parázsszemébe, akik gonosztetteikkel rettegésbe tartják egész Tündérföldet, és részt vehet az ellenük vívott, reménytelennek tűnő csatákban. Valamint megtudhatja, lesz-e elegendő bátorsága Stevienek legyőzni a hatalmas, és gonosz Darkar varázslót, és elhozni annak kertjéből, a kis szellemfiúnak szabadítást jelentő, Életfa virágát.
Ez a mese nem kizárólag a gyermekekhez szól, hanem a meséket szerető felnőttekhez is. Ezért remélem, hogy mind a gyermek, mind a felnőtt szívét megérinti majd, a másokért minden áldozatra kész szeretet szép története.
Stevie Tündérföldön elkezdődött kalandjainak folytatása is lesz, amikor a kisfiú végre megtudja azt a titkot, amely miatt édesanyja internátusba küldte, és viszontlátja tündérföldi kedves barátait, akikkel együtt új, izgalmas kalandokat él majd át, egy titokzatos, rejtelmes szigeten.(Vándor Várhegyi Ibolya)
Részletek a meseregényből:
“A fiúk nevettek, Stevie pedig szaladt, szaladt, míg el nem tűnt szemük elől, a parkon túl levő erdő hatalmas fái között. Amikor már nem hallotta gúnyos nevetésüket, megállt. Szíve hevesen vert. Elővette zsebkendőjét, és megtörölte vele könnyáztatta arcát. Körülnézett. Az öreg fák rozsdás lombjai eltakarták szeme elől az eget, csak itt-ott kukucskált be közöttük a kíváncsi, október végi napsugár. Gyönyörű volt az erdő. Egy kis időre elfelejtette, hogy ismeretlen helyen jár, és elbűvölten nézte, ahogy a napsugár vörösre, majd sárgára lobbantja a fák leveleit. Amikor elhatározta, hogy visszamegy, rádöbbent, hogy nem tudja, merre kell mennie. Egy ideig jobbra-balra szaladgált, de a fák olyan egyformák voltak, ő pedig annyit forgolódott a napsugár táncát nézve, hogy képtelen volt megállapítani melyik irányból jött. Fáradtan leült egy fa tövébe, tenyerébe temette arcát, majd keserves sírásra fakadt.
- Miért sírsz ilyen nagyon, te kisfiú? - szólította meg egy vékony hang.
Stevie abbahagyta a sírást, és körülnézett. Mivel nem látott senkit, azt hitte, csak képzelődik, ezért még kétségbeesettebb sírásba fogott.
- Nem akarsz beszélni velem? - kérdezte újra a vékony hang.
Stevie megint körülnézett, de most sem látott senkit.
- Van itt valaki? - kérdezte félénken.
- Persze, hogy van! Ha nem lenne, nem szólna hozzád! - jött a válasz vékony hangon.
Erre Stevie, mivel még most sem látott senkit, úgy ugrott fel helyéről, mintha darázs csípte volna meg.
- Jaj, vigyázz, rám ne lépj! - visította a vékony hang. - Itt vagyok a lábad mellett!
Steven szoborrá merevedett, moccanni sem mert, csak fekete szeme nézett körül ijedten. Amikor meglátta a lába mellett levő tarka szőrgombolyagot, végképp inába szállt a bátorsága. Kétségbeesett üvöltözésbe kezdett, és úgy elszaladt, mintha ott se lett volna.
- Várjál, Stevie, ne szaladj! - kiáltotta utána a tarka valami. - Tőlem ijedtél meg ilyen nagyon? Hiszen én nem bántalak! - hallatszott a csilingelő nevetés. - Éppen azért jöttem, hogy segítsek rajtad! Állj meg, kérlek!
Stevie összeszedte bátorságát, megállt, majd hirtelen felkapott a földről egy letört faágat, és azt ütésre emelve megfordult.
- Jaj, rám ne üss azzal a bottal! - visította a szőrgombolyag.
- Ki vagy te? Mi vagy te? És, hogy tudsz te beszélni? És, és,... honnan tudod te az én nevem? - kérdezte Steven még mindig ütésre tartva kezében a botot.
- Az én nevem Timmy. Tengerimalac vagyok, és Tündérföldről jöttem. Amikor a fa alatt sírtál, azt kívántad, hogy bárcsak egy csoda történne, és visszajuthatnál a szobádba, minden probléma nélkül. Hát...
- Várj csak, ... - nevette el magát most már Stevie, és hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét. - Azt akarod mondani, hogy az én kívánságomra jöttél ide? Ez lehetetlen! Azt hiszem, álmodom. Még, hogy beszélő tengerimalac, Tündérföldről!…
Hogy megtudja, álmodik-e vagy nem, jól belecsípett a karjába.
- Jaj, - kiáltott fel - ez fájt! Hát mégse álmodom?
- Na végre! Hogy miért olyan nehéz megértetni az emberekkel, hogy nem álmodnak, és, hogy mi, Tündérföld lakói, valódi lények vagyunk, még akkor is, ha olyan hihetetlennek tűnik.”
............................................................................................................
„A becsukódó ajtó zajára George felébredt. Felkelt az ágyból, az ablakhoz ment és kinézett. A távolodó csoportok láttára, lenézően legyintett. - Csak menjetek - gondolta. - Nekem fontosabb dolgom van! Arca hamis vigyorgásba torzult, amint elgondolta, mennyire meg fog majd ijedni Steven. Elővette szekrényéből az utazótáskáját, és kivett belőle egy hatalmas, fekete, szőrös pókot.Előbb Stevie éjjeliszekrényének fiókjába akarta tenni, majd meggondolta magát, az ágyához lépett, és a takaró alá csúsztatta a játékpókot. Szépen elegyengette a takarót, miközben elégedetten mosolygott. Szinte maga előtt látta Steviet, amint lefekszik, és utána rettenetes ordítozásba kezd majd az ijedtségtől. Hogy biztos legyen benne, hogy elég hatásos lesz a dolog, levette cipőjét, és bebújt a takaró alá. Lábával kereste a játékpókot, ám nem érezte sehol. Bosszantotta a dolog. Ha ő nem érzi, akkor Stevie se fogja érezni. Úgy látszik, máshova kell tennie a pókot. Kissé csalódottan felkelt, és felemelte a takarót. Abban a pillanatban a fekete pók a vállára szökött. George nem értette, mi történt. Annyira váratlanul érte a dolog,hogy moccanni sem mert.
- Mi volt ez? - gondolta. Lassan a válla felé fordította a fejét, ám amint meglátta, hogy a vállán levő fekete pók magától megmozdul, és szép lassan lefele mászik az ingén, eszeveszett rángatózásba kezdett, a padlóra verve magáról a pókot. Már azon volt, hogy kirohan a szobából, amikor visszapillantva meglátta a földön, a hátán fekvő játékpókot. Egy darabig gyanúsan vizsgálgatta, majd amikor látta, hogy nem mozdul, elnevette magát.
- Hogy lehettem ilyen buta, hogy azt higgyem, hogy él - gondolta. - Hiszen ez az én jól ismert játékpókom, és ez magától nem mozdul. Biztos csak véletlen volt, hogy a vállamra került. Megkönnyebbülten ment a pókhoz, arra gondolva, hogy milyen szerencse, hogy egyedül van, és nem látták a többiek, mert biztosan jót nevettek volna rajta. Már éppen le akart hajolni, hogy felvegye, amikor a játékpók hirtelen megfordult, és lábaira állva, lassan megmozdult. Georgeban meghűlt a vér. Gépiesen az ablakra, majd az ajtóra nézett. Mindkettő be volt csukva, így huzatról nem lehetett szó. Értelmetlenül nézte a mozgó játékpókot, majd hátrálni kezdett.
A pók felgyorsította lépteit, és ment utána. Amikor már csak egy-két lépés választotta el őket egymástól, a pók nagyot szökött George felé. George félre ugrott, a pók utána. Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült felé.
............................................................................................................
„Stevie elbűvölten nézte az elétáruló képet. A fény, miután teljesen bevonta a karosszéket, kezdett homályosodni, és a közepéből egy furcsa kis átlátszó alak nézett rá. Fehér arca kivált a sötét háttérből.
Ide – oda rebbenő szeme volt az egyetlen mozgó dolog ebben az egész áttetsző, halvány fénytől körülvett valamiben.
Stevienek különös dolog jutott az eszébe.
- Ez a furcsa kis alak, igazán olyan, mint egy szellem! – gondolta, és erre a gondolatra ereiben megfagyott a vér. Lassan hátrálni kezdett, majd gyors, kétségbeesett pillantást vetett Timmyre.
............................ ............................
- Nem értem – mondta Stevie halkan. – Azt mondták, hogy az a kisfiú egy pár évvel ezelőtt beleesett a feneketlen tóba és meghalt. Hogy lehetne akkor ő, az a kisfiú? – nézett a széken ülő alakra.
- Ő annak a kisfiúnak a szelleme – válaszolta komoly hangon Timmy. – És azért hoztalak ide, mert segítségre van szüksége, és te segíthetsz rajta.”
............................................................................................................
„Egy idő után a keskeny barlangjárat szélesedni kezdett, és olyan dolgot láttam, amely arra késztetett, hogy megbújjak egy előttem levő nagyobb kő háta mögött.
A csarnokká szélesedett barlang egyik részét, egy kristálytiszta vizű tó foglalta el. Gyémántkőként csillogó vize remegve bújt a barlang kicsipkézett kövezete alá. A tó partján egy fényoszlop állt. Fénye lüktetni kezdett, majd sok-sok apró, piciny csillagra szakadt. A szikrázó csillagocskák szétrebbentek, ide-oda ugráltak, majd összeütközve csillagporként hullottak a földre. Helyükben egy fekete köpenybe beburkolt alak nőtte magát embermagasságúra.
A kiskutyám ott ugrált körülötte, a szája is mozgott, mint amikor ugat, csak hang nem jött ki a torkán.
A fekete köpenyes alak, egy darabig nem törődött a kutya ugrálásával, de amikor az megragadta fogaival köpenyének szélét és rángatni kezdte, úgy látszik, betelt a pohár, mert köpenye alól az a valaki egy
kardfélét húzott elő. Azért mondom, hogy kardfélét, mert nem úgy nézett az ki, mint egy valódi kard. Pengéje áttetsző, fehéres kék, lobogó láng volt.
Ámulatomban még a számat is eltátottam. Ilyen csodálatos dolgokat még nem láttam. De amikor megforgatva feje felett a kardot, lecsapni készült vele a kiskutyámra, előbújtam a kő mögül és elkiáltottam magam.
- Ne bántsd a kutyámat!
Sajnos, segítő beavatkozásom későn jött, mert a lángoló kard rácsapott az állatra, de nem vágta ketté, mint ahogy gondoltam, hanem kővé változtatta a rakoncátlan kiskutyát.
Kiáltásomra a köpenyes alak felém fordult, és borzadva láttam, hogy nem volt emberi arca. Jobban mondva nem volt egyáltalán arca. A csuklya alól a sötétségből két vörösben izzó szem meredt rám. Hátrálni kezdtem, de abban a pillanatban, az izzó szempárból sugarak lövelltek rám, és én úgy éreztem, hogy moccanni sem tudok. Rémülten vettem észre, azt is, hogy lábam már nem érintette a földet, hanem tehetetlenül lebegtem méternyi magasságban. Mozdulni akartam, de tagjaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Tehetetlenül néztem, hogy a sugarak egyre közelebb vontak a fekete köpenyes alakhoz.”
.................................. ..........................................................................
Egyedül George és padtársa Robi maradt még a teremben. Robi azért, mert ő volt a napos, és ki kellett szellőztetnie órák után az osztályt, George pedig azért, mert ő még nem pakolta el a holmiját a pad tetejéről, na meg azért is, hogy társainak eltávozása után, nyugodtan kivehesse a zokniba rejtett parittyát, amely kissé már sértette a lábát. Éppen az utolsó füzetet hajította be a táskájába, amikor úgy érezte, hogy a parittya megmozdul, és mintha valaki húzná ki onnan, csúszik kifele a zoknija szárából. Hírtelen odakapott, de a parittya már nem volt ott, körülnézett, de érdekes módon, a földön se volt. Márpedig ott kellett volna lennie, hiszen nem volt kerek, hogy elguruljon, és a föld se nyelhette el. George a pad alá nézett, ott nem volt. A széket is elhúzta a helyéről, semmi! Lehajolt, és a háta mögötti pad alá nézett. Hiába, a parittyának se híre, se hamva. Tanácstalanul vakarta meg a feje búbját. ’ Pedig itt kell lennie! ’ – gondolta, és még egyszer lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a terepet. Abban a pillanatban, egy behajlított gombostű szúródott a kidomborodó ülepébe.
George ijedten ugrott fel, tapogatva sajgó fenekét.
- Ez cseppet sem volt mulatságos! – ordított az ablakot éppen becsukó Robira. – Miért tetted ezt?
- Mit, te? – fordult meg Robi csodálkozva. - Tudod te nagyon jól! – folytatta George magából kikelve. – Add vissza a parittyámat! Tudom, hogy nálad van!
- Megkergültél? Hogy lenne nálam a te parittyád? Ilyen tyúkeszű vagy, hogy már elfelejtetted, hogy hová rejtetted? – kérdezte Robi széles mosolyra húzva száját.
- Dehogy felejtettem el, csakhogy már nincs ott, mert te elvetted! Tudom is, hogy mikor vetted el! Amikor én el voltam foglalva a táskám pakolásával. Azt hiszed, nem vettem észre? Azonnal add ide!
Robi arcáról eltűnt a mosoly.
- De komolyan nincs nálam! Én nem vettem el! – mentegetőzött.
- Elég volt a viccből! Add ide gyorsan, mert megbánod! – ordította George, kivörösödve, mint egy pulykakakas.
Robi ismerte a George verekedős természetét. Tudta, ha George meg van győződve arról, hogy ő vette el a parittyát, hiába próbálná szépszerével meggyőzni arról, hogy nincs nála. Kár lenne a fáradozásért, mert George semmiképp sem hinne neki. Ezért, amilyen gyorsan csak tudott, kirohant az osztályból. George is utána lendült,de mielőtt elérte volna az ajtót, egy újabb gombostű szúródott a fenekébe.
- Jaj! – kiáltott fel fájdalmában. – Mi a csuda ez? – fordult meg hírtelen, de azonnal megtorpant, és égnek meredt minden hajszála.
A parittyája ott állt a levegőben, lövésre készen, és NEM TARTOTTA SENKI SEM, csak úgy magától lebegett!
A lövésre kész parittya pattanásig feszült, és Georgenak csak annyi ideje maradt, hogy oldalra ugrott, éppen jókor, mert már repült is mellette a gombostű lövedék, nagyot koppanva az ajtón. Aztán, valahonnan a semmiből, előkerült a gombostűs doboz, persze az is a levegőben lebegett, magától kinyílt, kijött belőle egy másik behajlított gombostű, és szépen belehelyezkedett a parittya gumijába. A gombostűs doboz, ahogy ott termett, ugyanúgy el is tűnt, semmivé lett.
Pillanatok alatt, a parittya újból megfeszült, repült a gombostű, és a George nadrágszárában állt meg. George akkora szemet meresztett, mint egy kókuszdió, és a rémülettel vegyes csodálkozástól moccanni sem tudott. Ám amikor a semmiből megint megjelent a gombostűs doboz, George is megmozdult. Nem várta meg, hogy a gombostű elhelyezkedjen a parittyában, hanem remegő kézzel, feltépte az ajtót, és rémülten rohant végig a folyosón, nem törődve az ott levő társaival, egyenesen be, a fürdőszobába. Ott, majdnem feldöntötte az előle elbújt és leskelődő Robit.
Robi, ahogy meglátta a fürdőszobába berontó George-ot, azt hitte, hogy utána jött, és elkezdett eszeveszetten ordítani.
- Ne bánts, mert nincs nálam a parittyád! Esküszöm, hogy nem vettem el tőled!
Féloldalt fordult, kezével eltakarta az arcát, és tovább ordított, miközben várta, hogy a George ökle lesújtson rá.
George-nak esze ágában se volt bántani Robit, de azt sem akarta, hogy ordítozásával idecsődítse az egész internátust. Ezért nekiugrott, és megpróbálta kezével befogni a száját. Robi erre még veszettebbül kiabált.
- Ha nem fejezed be az ordítozást, tényleg agyoncsaplak! – ordított most már George is, a Robi fülébe. – Nem bántalak, ne félj! Nem utánad jöttem! Fogd már be a szád! Robi erre elhallgatott, de még mindig nem merte levenni arcáról a kezét, csak kikukucskált az ujjai között.
- Nem bántasz? – kérdezte rekedt hangon.
- Nem bántalak, csak hallgass!
- Tényleg nem én vettem el a parittyát! – kezdett megint mentegetőzni Robi.
- Már rájöttem! – válaszolta röviden George. Megfordult, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, hogy kinézzen.
Tudni akarta, hogy nem jött-e utána a parittya. A takarítónő terebélyes alakja állta el útját. George rémülten ugrott hátra.
- Mi történik itt? – kérdezte a takarítónő. – Mi ez a nagy lárma?
Háta mögül kíváncsi gyermekfejek bukkantak elő. Mind tudni szerették volna, mi történt a fürdőszobában.
Robi mentette meg a helyzetet.
- Semmi baj sem történt, csak a hangunkat próbáltuk ki. George azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én hangosabban tudok ordítani, mint ő. Én meg bebizonyítottam neki, hogy nekem van nagyobb hangom. Ennyi volt az egész!
A takarítónő fejét csóválva, dünnyögve hagyta ott őket.
- Na, mi van? Mit bámultok? – förmedt rá George az ajtóban kíváncsiskodó gyerekekre. Erre azok szó nélkül sarkon fordultak, és magukra hagyták a két kisfiút. George cinkosan rákacsintott Robira.
- Igen! – mondta. – Ezt jól elintéztük.
Jobb kezét felemelte, annak jeléül, hogy szent a béke, mire Robi helyeslően rácsapott.
- Gyere, - mondta George. – Segítek neked rendbe szedni az osztályt. Különben, ottmaradt a táskám, azért is vissza kell mennem, – magyarázta.
Elindultak. George persze, udvariasan Robit engedte elsőnek bemenni az osztályba. Ő pedig, megállt az ajtóban, és lehajolt, hogy egy láthatatlan cérnaszálat seperjen le a nadrágja száráról. Közben belesett az osztályba.
- Nézd csak, ott van a parittyád! – mondta Robi, az egyik padra mutatva. – Tedd el gyorsan, nehogy valaki meglássa! Hogy lehettél ennyire elővigyázatlan, hogy ott hagyd a pad tetején, és kimenj az osztályból?
- Tudtam, hogy nem jön be ide senki – felelte gyorsan George. Mi mást mondhatott volna? Azt, hogy rémeket lát?
Először repülő játékpókot, most pedig, magától lövő parittyát? Bolondnak tartaná mindenki, ezért jobbnak látta, ha nem szól senkinek sem látomásairól.
Szép egyetértésben, mintha mi sem történt volna, rendbe szedték az osztályt. Becsukták maguk után a terem ajtaját, majd szobájukba mentek, elkészíteni és megtanulni a holnapra feladott leckét.
A kis szellemfiú elégedetten mosolyogva nézte végig a két kisfiú szorgoskodását, és miután a gyerekek elhagyták a termet, mint aki maga is jól végezte dolgát, végigsétált az osztályon, s végül eltűnt a plafonon keresztül. Visszament a padlásszobába. Tudta, hogy a mai nap már nem lesz szüksége Stevienek az ő segítségére.
......................................... ...................................................................
„Sokáig tartott az út lefele. Aztán, egyszer csak vége lett a lépcsőnek, és egy sötét üreg tátotta feléjük hatalmas száját.
- Timmy, mi ez? – kérdezte Stevie aggodalommal vegyült kíváncsisággal.
- Itt ér véget a ti világotok, és kezdődik a csodák birodalma – felelte Timmy, a gyerekek felé fordulva.........................
...............................
A három gyerek bekapcsolta a zseblámpáját, és engedelmesen követte Timmyt. ............................
..........................
Csodálkozva néztek körül. Tekintetükkel Timmyt keresték, de nem látták sehol. Amikor hátuk mögé néztek, majdnem felkiáltottak meglepetésükben. Az üreget, amelyen keresztüljöttek, és amely most nem volt sötét, áttetsző kék színben csillogó vízfal zárta el, s benne ide-oda úszkált a sok színes halacska. Belemártva, kezük most is vizes lett, de érdekes módon, a víz nem ömlött a barlangjáratba. Mintha előtte egy láthatatlan üveg lett volna, amely nem engedte a barlangba özönleni a vizet. A lépcsőnek híre-hamva sem volt, pedig azelőtt ott volt, hiszen azon jöttek idáig.”.....................................
..........................................
Hátuk mögött a csendet egyszerre fegyvercsördülés és reszelős, durva nevetés szegte meg. Az effid besiklott a legközelebb levő nyitott ajtón, s a többiek szó nélkül követték. Intett nekik, hogy fussanak a terem végében levő ajtóhoz, előre engedve Timmyt és a gyerekeket. Tirear megpróbálta becsukni az ajtót, de az nem mozdult, így otthagyta és ő is tovább futott. Timmy éppen a terem túlsó oldalán levő ajtóhoz ért, s Ádám a sarkában volt, amikor a hátuk mögötti ajtón, egy hatalmas termetű worthak katona rontott be. Stevie, az effid és Naladir csak kevéssel értek túl a terem közepén. A zajra Stevie visszanézett, és az ijedtségtől mozdulatlanná dermedve bámult a worthak katonára.
A katona testét tetőtől talpig fekete páncél fedte, szeme vörösben izzott, egyik kezében egy irdatlan pajzs volt, a másikban pedig egy hosszú lándzsát tartott, amellyel a megdermedt Steviet vette célba.
Timmy megragadta Ádámot, és az ajtón túlra lökte, majd visszanézett a többiek után. Ereiben megfagyott a vér, amikor meglátta a Steviet célba vevő katonát. Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy még kiáltani se volt ideje. Látta a repülő lándzsát, s az effidet, aki hírtelen a gyerek elé ugrott, és testével védte ki a gyilkos dobást. Holtan rogyott össze. Stevie még most sem mozdult. Úgy állt a worthak katonát bámulva, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. A katona hírtelen kihúzta lándzsáját az effid testéből, és újra célba vette vele a gyermeket. Mielőtt azonban Stevie felé hajította volna a lándzsát, a halott effid teste világítani kezdett, majd mint egy kis füstfelhő, szétoszlott a levegőben; nem maradt utána más, csak egy kis világossárga, aranyozott szárnyú pillangó, amely a csodálkozó worthak katona orra előtt röppent a magasba, onnan pedig ki az ajtón, s eltűnt a sötét folyosón. Ez a véletlenül közbejött esemény éppen elég
volt Naladirnak, hogy egy bátor ugrással a hóna alá kapja Steviet, és eltűnjön vele a hatalmas ajtó háta mögött.
.................................................................................................
Ha véleményt szeretnél írni a meseregény részletekről, az alábbi email címre írhatsz!
alettaro@yahoo.com
Copyrighted draws, don`t use without my written permission!
Stevie egy valóságos kisfiú. 2oo2-ben ismertem meg, 11 éves volt, és egy internátusban lakott, távol az édesanyjától, és evégett nagyon szenvedett. Ahogy megláttam, az első pillanatban megkedveltem, és, hogy enyhítsek egy kicsit a rosszkedvén, meghívtam magunkhoz minden hétvégén, a kislányommal játszani. Ekkor ötlött fel bennem az a gondolat, hogy egy meseregényt írok egy internátusba küldött kisfiúról.
.................................................................................................
Menü
Hirdetés
Oldalelemek
Üzenőfal |