Részlet a Vérvörös égbolt című regényemből. ( A regény még nincs befejezve)

Violet V. Vandor

Vérvörös égbolt

Sok mindentől megfosztott az idő, életem során, mégsem mondhatom, hogy mindvégig csak a balszerencse kísért gidres-gödrös utamon. Hej, pedig de nagyon sokszor vágta meg magasba törő szárnyaimat, a keserűség kérlelhetetlen ollója. De sokszor voltam, a józanésszel fel nem fogható, emberi gonoszságok tehetetlen bábuja. Átvészeltem egy háborút, elvesztettem szüleimet, forrón szeretett férjemet, de mindez elmúlt. Az évek egyre növekvő tovaröppenő sokasága, igyekezett segíteni, pókháló cérnával bevarrni, a vérző sebeket, enyhíteni az újból, és újból felszínre törő bánatot, kétségbeesést.
És most itt vagyok, úgy érzem öregen, akár az országút, ezen a fényes, aranyba öltözött, hűvös, októberi délutánon, kezembe szorongatva egy hatalmas, hófehér, krizantém csokrot. Nézem a feketébe öltözött sokaságot, a papot, amint lehajtott fejjel, fényesre sikált cipője orrát nézegeti, s várja, hogy a szűkre szabott, kicsiny kápolnából, kihozzák, és az ajtó elé helyezzék, a nehézkes, aranyos fogantyúkkal ellátott koporsót. Körülöttem az ismerősök halkan beszélgetnek. Beszédük a méhek zümmögését juttatja eszembe, oly annyira hűen, hogy szeretném elhessegetni. Tudni illik, mindig féltem a méhektől, habár eddig még, szerencsére, egyiküknek sem adatott meg az a kivételes eset, hogy fullánkját a húsomba mélyessze. Próbálom másra terelni át, ezt a nem éppen ide illő gondolatot, és fejemet kissé oldalra fordítom, vigyázva azért, nehogy tekintetem feltűnően kíváncsinak hasson. Nézem, a gondozott, kis falusi temetőt. Mennyi sírkő, mennyi eltemetett, félbeszakadt álom. Mégis, ez a kis, falusi temető, olyan megnyugtatóan hat, a múlt idők fájdalmas emlékeitől felzaklatott idegeimre. Egy elkésett, bolondos napsugár, megcirógatja arcomat. Langyos sugara jól esik, de hírtelen tovatűnik, talán éppen most gyújtotta vörösre, a fák lombjait, és onnan is továbbáll, mivel egy pár, makacsul zöldellő levél, nem akar lángra gyúlni, nem vesz tudomást, pajkos játékáról.
Szemem megint a koporsóra téved. Erre a rettenetes tárgyra, amely előbb, utóbb, kérlelhetetlenül, mindegyikünket magába zár. Hat komor, feketébe öltözött férfi hozza vállára emelve, s helyezi el lassan, vigyázva a halott nyugalmára, a csipketerítővel letakart, alacsony, hosszúkás asztallapra.
A pap is felemeli fejét, kinyitja a Bibliát, s e mozdulatára megszűnik a zümmögés. A tömeg közelebb húzódik, tisztelettudó, bánatos pózt vesz fel, és várja, hogy elkezdődjön a temetési szertartás. Mellettem Mrs. Stone előreugró álla megremeg a fekete fátyol alatt, egy ismeretlen vörös hajú hölgy pedig, hatalmas orrát zsebkendőjébe rejti, s elfojtottan felzokog.
- "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, el nem vész, hanem mindörökké meg tarttatik.” – mondta az Úr. Drága testvéreim. Felejthetetlen halottunk koporsója előtt állva, megemlékezünk földi élete nem minden zivatarok nélkül eltelt, múltjáról. Hiszen becsületes, családját szerető asszony volt ő....
Megint csak a múlt, jajdul fel bennem, egy feltépett seb. Hát soha, de soha, nem lehet elfelejteni a múltat? Nem! Hiába takargatnánk, hiába dugdosnánk, egy adott pillanatban úgyis felszínre tőr, s durva öklével arcunkba súlyt. Most, mintha újra érezném ezt az ökölcsapást, ugyanúgy, mint akkor, abban a percben, amikor elolvastam a levelet, amely Melanie halálhírét hozta. Nem hittem el. Újra és újra el kellett olvasnom a levelet, amíg rájöttem, hogy nem csalóka játék az egész, hanem, megmásíthatatlan valóság. Melanie, kilenc évvel volt fiatalabb nálam.
„Újságot olvastam, - írta David. - Melanie, mellettem kötögetett a hintaszékben ülve. Egyszer csak felállt, az ablakhoz lépett, és pár percig nézte az egyre növekvő, szürke felhőtömeget, és a cikázó villámokat.
- Jön a vihar, - mondta halkan, szinte magának, majd felém fordult, rám nézett, kezét hirtelen a szívéhez emelte, és szótlanul összeesett..."
Valaki megérintette a vállamat, és kérdően néz rám. Csak most veszem észre, gondolataim mennyire elkalandoztak, mennyire lefoglalták figyelmemet. Zavartan bólintok, és elindulok én is. Utunk a sírig, bár nem volt hosszú, számomra mégis vég nélkülinek tűnt. Követem utolsó útján Melanie koporsóját. Közeledésünkre, egy bokorból, egy csapat riadt veréb röppent az ég felé, körözve egyet a fejünk felett.
„– Porból lettünk, porrá leszünk.” – hangzik fel a pap fájdalmasan csengő hangja.
A pillanatra beállt csendet, csak a verebek suhogó szárnyai zavarták meg, amint újra elfoglalták helyüket a bokorban, hangosan csiripelve, veszekedve egy-egy jobbnak tűnő ágon. A nagy csiripelésre, a napsugár is kikukucskált, egy éppen előtte ácsorgó felhő mögül, és mintha csak meg akarta volna őket dorgálni, aranyos sugarával a bokorba suhintott, mire a verébhad hirtelen elnémult.
Milyen gyönyörű októberi nap. Érdekes, fut át agyamon a gondolat, Melaniet most eresztik le a sírba, és a nap ugyanolyan ragyogóan süt, mint régen. Semmi nem változott, csak egy emberi lénnyel lett kevesebb a földön.
A napsugár, mely most éppen az arcomra sétált, kicsalt szememből egy sovány kis könnycseppet. De akárhogy kínlódtam, hogy ezt az elsőt, egy második, és harmadik is kövesse, szemem továbbra is száraz maradt. Nem tudok sírni, pedig kellene, hiszen szerettem Melaniet, és ő is engem. Látom mosolygós arcát, látom, amint virágot szed a napsütötte réten, s vidáman integet felém. Hallom lágyan búgó hangját, s kezének bársonyos, vigasztaló simogatását érzem hajamon. Emléke mégsem tud könnyeket csalni a szemembe, de érzem, hogy nagyon fog hiányozni nekem.
A hat, feketébe öltözött férfi bevégezte a munkáját, és a koporsó a gödör mélyén pihen. Odalépek, és a kezemben levő hófehér krizantém csokrot, rádobom a tetejére. Egy pillanatig még látom, a virágok szikrázó fehérségét a napfényben, de a rájuk gördülő fekete rögök, hamar eltakarják, s nem marad más, csak a még tátongó üreg, s a tompa zörej, amely lassanként elhal.
A tömeg oszladozni kezd körülöttem. A pap kezet fog Daviddel és a család többi tagjával, majd magához szorítva a Bibliát, elindul, a temető rácsos kapuja felé. Útközben ide-oda bólogat, meg-megáll, egy-egy idősebb hölggyel elbeszélget, majd a rácsos kapun túl, eltűnik a szemem elől.
Egy hangosan károgó varjúcsapat, eszeveszett sebességgel szeli a levegőt, egyre közelebb érve hozzánk, elfeketítve felettünk, az ég átlátszó kékjét. Még egy utolsó pillantást vetek a sírhalomra. Rajta a virágok, aranyba borulva fénylenek a napon, magukra öltve ennek az októberi délutánnak, ragyogó szépségét. A hangok elhaltak, s a temetőre újra rászállt a csend. Elindulok, s cipősarkam kopogása, kísértetiesen visszhangzik léptem nyomán.      Megborzongok. Csak most vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok.   Mennyi idő telt el, nem tudom, de szívem gyorsuló zakatolása arra késztet, hogy minél hamarabb elhagyjam ezt a helyet, megpróbáljam még egyszer, amit annyiszor hiába próbáltam: elfutni az emlékeim elől.
A kapuhoz érve, lelassítom lépteimet, nem akarom, hogy George, aki idős korát meghazudtoló gyorsasággal ugrik ki az autóból, hogy ajtót nyisson nekem, észrevegyen valamit is abból, ami lelkem nyugalmát újra felkavarta. Pedig George mindent meglát, jobban mondva megérez. Előtte nem lehet, nem tudok, hazudni. Kutató pillantása elől, elfordítom fejemet, beülök az autóba, s mint akinek egyéb gondja sincs, előkotrom táskám aljáról a púderes dobozomat, és buzgóságomban fehérre púderezem orrom hegyét.    George, a volánnál ülve, a pillantó tükörből nézi púderes orromat. Ajka szólásra nyílik, de úgy látszik meggondolta magát, mert nem szól semmit, csak a zsebkendőjét nyújtja ide nekem fejcsóválva.
Elveszem a zsebkendőt, pár pillanatig keresztülnézek a tükrömön, majd gépiesen letörlöm orromról a púdert. Eközben az autó motorja felzúg, és lassan elindulunk. Fejem az ablaküvegnek hajtom, és nézem, mint hagyjuk el egymás után, az útszéli hatalmas, hajlott derekú, reszkető fákat.
Szememnek szürkéskékje visszanéz rám az ablakból, és akaratlanul megborzongok. Mintha nem is én lennék, hanem egy idegen, ötvenéves nő nézne rám vissza, a jéghideg ablakból, ijedt, borzadt szemekkel. Pedig én vagyok az. Megkísérelek egy szerencsétlen mosolyt. A szemem még szép ugye?... Csak az a ránc ne lenne ott a sarkában.
És nézem, nézem az ablakot, még végül eltűnik a ránc, s az a szép szürke szempár, vidáman nevet vissza rám, kis szobám tükréből...
1944. március 19.
Gyorsan megfésülöm csigákba göndörödött, vállig érő hajamat, majd az ablakhoz lépek, és tele tüdővel szívom be a kintről beáradó friss levegőt.
– Milyen gyönyörű tavaszi, vasárnap reggel! Kitűnő az eltervezett kirándulásra! - gondoltam, s még egy utolsó pillantást vetve a tükörbe, elégedetten csuktam be magam után, kisszobám ajtaját.
Az ebédlőből szokatlan lárma csapta meg fülemet. Nagybátyám hangját ismerem fel, amint izgatottan mesél valamit, majd anyám rémült kiáltása csattan fel az ajtón túl:
– Ez lehetetlen!
Kíváncsian nyitottam be az ebédlőbe.
– Mi történt? – kérdeztem kissé megszeppenve, amikor megláttam szüleim és nagybátyám gondterhelt arcát.
– Ma reggel Magyarországot megszállották a németek! – jött a válasz.
Nem tudtam hirtelen, sírjak-e vagy nevessek? Azt hittem komolyabb dolog történt, hogy meghalt valaki a családból, vagy legalábbis valami ehhez hasonló. Nem tudtam megérteni, miért kell annyira kétségbeesni azért, mert Magyarországot megszállották a németek. Hallottam én valamelyest a háborúról, amely Európát dúlta, hallottam a németek kegyetlenségeiről is, mellyel öldösték a zsidókat, de nekem mindez csak távoli mesének tűnt.   Valójában nem érdekeltek a németek, nem érdekeltek a zsidók sem, egyedül csak az bosszantott, hogy e végett, most biztosan elmarad, a gondosan eltervezett kirándulás. És mint később megtudtam, kétségeim valóra is váltak, mert a kirándulásról szó sem esett többé, addig, amíg összeszedve bátorságomat, meg nem kérdeztem apámtól, hogy mikor indulunk?
Halovány mosoly futott végig apám komoly arcán, majd megcirógatva fejem búbját, visszaküldött a szobámba.
– Ma semmi esetre sem. Talán, ha majd elrendeződtek a dolgok, - majd mikor látta, hogy szememet elfutotta a könny, hozzátette:
– Azt hittem, eléggé nagy vagy már ahhoz, hogy megértsd azt, amikor komoly problémák jönnek közbe. Vagy tévedek? – kérdezte kissé ironikusan.
– Nem. – feleltem halkan. – Megértettem. –,  majd fejem lehajtva kiballagtam az ebédlőből. Azért még hallottam, amint anyám bársonyos hangja védelmemre kelt.
– Ne bántsd, hiszen még nem töltötte be a tizenhat évet sem. Nem csoda, hogy nem tudja még felfogni a dolog komolyságát!

***
Április 10-én este, apám, egy rémült szemű fiatal zsidónőt, karján pár hetes babájával, hozott haza nagy sietve, gondosan bezárva maga után az ajtót. Izgatottan mesélte el, mint sikerült neki kijátszania a Gestapót.
– Egyik idős betegemet látogattam meg, – mondta apám, – s pont, amikor kiléptem a kapun, belém ütközött ez a szerencsétlen fiatal nő, gyermekével.

Azonnal sejtettem mi történt, így óvatosan szétnéztem, s amikor láttam, hogy egy lélek sincs az utcán, hamar betessékeltem a kapun túlra, s intettem neki, hogy bújjon a bokor mögé. Én meg, mint aki jól végeztem dolgom, kíváncsian az utcasarok felé nézegetve, lassú mozdulattal vettem elő zsebemből, az autóm kulcsát. Ekkor értek hozzám, az SS katonák. Azonnal igazoltak, s megkérdezték nem láttam e erre menekülni, egy fiatal nőt, kisgyermekkel a karján.
Megőrizve nyugalmamat, és hidegvéremet, rögtön rávágtam, hogy de igen, láttam valakit a másik utcába befordulni, de mivel nem volt olyan közel, és este is van, nem láttam, hogy volt e gyermek a karján, vagy sem. Erre szó nélkül otthagytak, s futva tértek be a másik utcába.
Amikor megbizonyosodtam a felől, hogy legalább is pillanatra elmúlt a veszély, intettem a nőnek, akit elbújtattam a kocsim hátsó ülése mögé, s kerülő úton, hazahajtottam.
Anyám azonnal asztalt terített, majd vacsora után, tátott szájjal csodálkozva néztem végig, mint fürdeti meg az idegen nő, meg anyám, a kapálózó, vörös hajú csöppséget.
A meleg fürdő úgy látszik jól esett a babának, mert utána rögtön mély álomba merült. Mi is éppen lefeküdni készültünk, amikor kintről autókerék csikorgás szegte meg a későest csendjét, majd pár pillanat eltelte után, bakancsok dübörgése, hosszasan visszhangozva, rezegtette meg a lépcsőfeljáratot.
– Vajon mi történt? – villant át agyamon a kérdés, és kíváncsi mozdulattal ugrottam az ablakhoz, de arra már nem jutott időm, hogy ki is nézzek rajta, mert hatalmas ökölcsapások zuhataga ingatta meg ajtónkat. Ereimben megfagyott a vér. Kiáltani szerettem volna, de az ijedtségtől nem jött ki hang a számon. Összeszedve bátorságom maradványait, remegő térdekkel kivonszoltam magam szobámból.
Az előszoba egyik ajtajában, anyám állt falfehéren. Vékony, szinte átlátszó ujjai görcsösen szorongatták hálóköntöse gallérját. Apám szoborrá meredt a szoba közepén.
– Azonnal nyissák ki! – dörögte egy érdes, parancsoló hang az ajtón túlról.
– Jövök már!..., Jövök! – mondta apám, majd egy kézmozdulattal beküldött minket a szobába.
Anyámhoz szaladtam. Ő átölelt, majd csendben becsukta mögöttünk a szoba ajtaját. Egyikünk sem szólt, de minden idegszálamat megfeszítve hallgattam, mi is történik az előszobában.
Az idegen nő is hallotta az ajtóverést, és tágra nyílt, rémült szemmel meredt ránk. Anyám, mutatóujját remegve emelte ajkához, csendre intve az asszonyt.
– Félre az útból! – hallottuk a rekedtes hang parancsszavát.
– Hol vannak? Hová rejtette őket?
– Kiket? Én nem! Itt tévedés lehet! – felelte apám nyugalmat erőltetve hangjára.
– Hazudik! – volt a kurta válasz. – Keressétek meg! – ordította a parancsnok. – Még szerencse, hogy léteznek kötelességtudó honpolgárok, akik jelentik nekünk, hol laknak ilyen aljas, ocsmány árulók!
Sóbálvánnyá dermedve hallgattuk a nagy kiabálást. Szívemet oly picikének éreztem mellkasomban, akár egy csöppnyi bolhát, amely mindenáron ki szeretett volna ugrani helyéből.
Egy hatalmas rándítással feltárult a szobaajtó, és gépfegyveres katonák rontottak be rajta, ránk szegezve fegyvereiket. Az éktelen lármára, felébredt az addig nyugodtan alvó kisbaba, és buzgó bömbölésbe kezdett. Az asszony hirtelen felkapta, magához ölelte, majd egy kétségbeesett mozdulattal a nyitott ablak felé libbent vele. Az egyik katona megsejtve a szándékát, egy ugrással mellette termett, elkapta a derekát, és visszarántotta az ablaktól.