Vándor Várhegyi Ibolya

Brielle V. Monroe regényének különlegessége, hogy a szerző saját családjának a históriáját vette a történet alapjául. Az éveket, amikor apja és anyja megismerkedtek, majd összeházasodva, az apai szülők mellett töltött idejüket. Emlékek, tények, az érzelmi bántalmazás jéghideg pokla és az írói fantázia keveréke keltik életre ezt az érzelmekkel teli, tanulságos történetet, amelyben sokan rájöhetnek arra, hogy hogyan kell élni, s mit ne csináljanak, ha nem akarják elrontani az életüket.

 

Brielle V. Monroe, Londonban élő, erdélyi származású írónő. Rövid, szórakoztató történeteket írt kisebb újságoknak, valamint karikaturákat, képregényeket rajzolt. A Ködös utakon című regénye az első nagyobb terjedelmű műve.

 

..................................................................................

 

Brielle V. Monroe

Ködös utakon (Időbe fagyott álmok)

 

(részlet)

Mindig szerettem a könyveket. Gyermekkoromban meséket olvastam, majd, mint fiatal lány, a regényeket bújtam. Képes voltam egész nap olvasni. Este pedig, amikor anyám, vagy apám benyitott a szobámba és azt mondta, hogy itt az ideje lekapcsolni a villanyt, mert késő van és aludni kell, mint szófogadó gyerek, azonnal kikapcsoltam a lámpát. Kis-idő múlva, amikor hallottam, hogy az apám ajtaja becsukódott, elővettem a párnám alól az elemlámpát, a fejemre húztam a paplant és úgy folytattam az olvasást. Volt, amikor apám rajtakapott és elvette tőlem az elemlámpát. Bár haragos volt a hangja, valójában alig tudta visszatartani a nevetését, én persze rögtön észrevettem ezt, s nem durcáskodtam. Visszafeküdtem az ágyba, majd megpróbáltam gondolatban tovább szőni a történet fonalát. Elképzeltem, hogy mit is fog tenni tovább a regény hősnője. Akkoriban, meg voltam győződve arról, hogy a szerelmesek mindig egymásra találnak és egymáséi lesznek. Örökre szeretni fogják egymást, és boldogan élnek életük végéig.

Én is ilyen hatalmas szerelemről álmodoztam. Elképzeltem, milyen lesz a vőlegényem. Lelki szemeim előtt, egy magas, vékony, fekete, hullámos hajú, zöld, vagy kékszemű, mosolygós férfi jelent meg. Meg voltam győződve afelől, hogy nagyon fog szeretni, és én őt. Arról is, hogy mindig, mindenütt együtt leszünk, kéz a kézben fogunk sétálni, olyanok leszünk egymásnak, mint a levegő, amely nélkül nem tudunk élni.

Akkor még nem hittem el, hogy az élet sajnos nem lányregény. Bár tisztában voltam vele, hogy nem minden szerelem és házasság végződik olyan szépen és rózsásan, mint ahogy elkezdődött, de képtelen voltam azt feltételezni, hogy én is valaha ilyen sorsra juthatok. Ha igazán szeretjük egymást, csakis boldogok lehetünk. Mennyire naiv voltam, mennyire szeretetre éhes és szeretetet adni, és kapni vágyó. A fellegekben jártam.

És most itt vagyok, hatvanévesen, mindenből kiábrándultan, bár ugyanolyan szeretetre éhesen, mint lánykoromban. Már könyveket se nagyon olvasok és a fellegekben sem járok. Az élet a legtöbbször csak a göröngyös, gidres-gödrös, térdig sáros útját mutatta meg nekem. Legtöbbször megszegte magasba emelkedni próbáló szárnyaimat. A puffanás általában mindig fájt, bár nem estem magasról, mert sohasem értem olyan magasra, mint szerettem volna, de az esés helye számomra soha nem volt se puha fű, se szalma, hanem sziklás, köves hely.  A fájdalmak és a vérző sebek ellenére, keservesen megpróbáltam újra, és újra lábra állni. És minden egyes esés, egy pici darabot összetört a szívemben. Csak egy dolog maradt meg bennem, a remény, és az a rettenetes nagy szeretet utáni vágyódás, amit nem kaptam meg. Sokszor úgy éreztem, hogy csordultig vagyok szeretettel és gyengédséggel, annyira, hogy szinte már robbanni készülök, de ezt a szeretetet nincs kinek odaadnom, mert senki se fogadja el.

2021 van. Ülök a tükör előtt és nézegetem az arcom. Mennyire megváltoztam. A szemem még szép, még fényes, de a fényességben ott bujkál a szomorúság, és ott vannak azok a mély, árulkodó ráncok a szemem körül. Nem akarok elsüllyedni az önsajnálat mocsarában, ezért előveszem és fellapozom a régi fényképalbumot. Megakad a szemem a szüleim esküvői képén. Milyen szépek voltak. Fiatalok és mosolyogtak. Akkor, abban a percben, az övék volt a világ. Aztán ott látom magam az anyám karjai között, amint félig nyitott szemmel pislogok az engem körülvevő ismeretlen, új világra.

Félreteszem az albumot, mert eszembe jutott, hogy anyám rámesélte nekem röviden, az élete történetét egy kazettára. Azt mondta, ha egyszer valamikor majd kedvem szottyan hozzá, írjak belőle egy regényt, amelyhez fűzzem hozzá az én életem történetének a fonalát is, csak úgy, a család részére.

Beteszem a kazettát a magnóba és hallgatni kezdem. Anyám hangja hallatára szemem könnybe lábad. Annyira hiányzik nekem! Talán ezért nem voltam képes még megírni a történetet. De most előveszem a laptopot, új oldalt nyitok, és már kopognak a billentyűk, s az anyám hangját szinte már nem is hallom. Írok!

A magyarországi menyasszony

1956 márciusa. A gőzös, hosszat fütyölve állt meg a kisvárosi állomáson. Két kis fonott útibőrönddel a kezében, tétován nézett ide-oda, szürke szemével, az a fiatal nő, aki épp most szállt le a vonatról. A peronnal ellenkező oldalon szállt le, így várnia kellett, míg a vonat elment, füstbe borítottan hagyva az állomást. Miután szétoszlott a füst, bizonytalan léptekkel megindult, hogy átkeljen a síneken, de valaki hírtelen elkapta a karját, és megölelte.

– Drágám, de jó, hogy megérkeztél! – mondta a férfi, és szenvedélyesen megcsókolta.

Gréta boldogan, szinte menedéket keresve bújt a vőlegényéhez. Úgy érezte magát, mint egy kalitkájából kiszabadult madárka, amely bár nem tudta, mi vár rá a kalitkán túl, mégis szárnyra kelt, túlrepült a fák magas koronáján, majd tovaszállt, és szállt, szállt az ismeretlen tájak felé.

A peronon egy kis csoport várt türelmetlenül, és kíváncsian, hogy végre meglássák a magyarországi menyasszonyt. Amikor a két fiatal, egymást átölelve közeledett hozzájuk, hangos éljenzésbe és tapsolásba csaptak.

– Ők az én munkatársaim! – mondta Zsolt a lánynak. – Nagyon vártak már, sokat segítettek nekem abban, hogy végre eljöhess ide, és összeházasodjunk annyi év után. Látod, az igazi szerelem, előbb-utóbb minden akadályt legyőz! – súgta a fülébe.

Zsolt munkatársai nem tudtak magyarul, s bár mind beszéltek hozzá, Gréta nem értette mit mondanak, csak mosolygott, és mégjobban vőlegényéhez bújt. Mielőtt beszálltak volna az állomás előtt álló autókba, a kis, vidám társaság körbe fogta Grétát, barátságosan megölelték, megrázogatták a kezét, és beszéltek hozzá, azon az ismeretlen nyelven, amelyet Gréta most hallott először. Zsolt fordítani próbált, de nem győzte a sok beszédet, így csak annyit mondott Grétának, hogy sok boldogságot kívánnak neki, és remélik, hogy hamarosan viszontlátják.

– Milyen kedvesek! – mondta Gréta mosolyogva. Nem számított ilyen fogadtatásra.

A robogó autó ablakán keresztül, kíváncsian nézte, az egymást követő takaros házakat. Más volt, mint a kis akáclombos szülőfalva, amely máris hiányzott neki, de tudta, hogy szeretni fogja ezt a várost is, hiszen ezentúl itt fog majd lakni férjével, és ahol a férje él, ott lesz számára is az otthon.

Az autó ide-oda kanyargott, egyik utcából a másikba, majd megállt egy világosszürkére meszelt ház előtt. A ház nem volt túl magas, se túl nagy, olyan volt, mint általában egy rendes háztartást ellátó ház, amelyet dolgos, de nem túl gazdag emberek lakják. Az ablakokat félig eltakarták a gondosan keményített és vasalt kis, fehér csipkefüggönyök. A házra csend borult, mintha nem lakott volna ott senki. Csak egy kis fekete kutya szaladt eléjük, üdvözölni őket hangos ugatással, amint beléptek a kapun. Gréta lehajolt, és megsimogatta a kutyát.

– Vigyázz, nehogy megharapjon! – mondta neki Zsolt. – Nincs simogatáshoz szokva, házőrző kutya, jeleznie kell, ha idegen lép be a kapun.

Gréta felegyenesedett, majd cinkosan rákacsintott az okos, barnaszemű kutyára. Rögtön megérezte, hogy hűséges barátra tett szert, és ezt a kutya is érezte, mert farkát csóválva, követte Gretát egészen az ajtóig, ahonnan neki már nem volt szabad továbbmennie.

Hosszú folyosóra nyílt az ajtó, mely balra fordulva a konyhába vezetett. A konyhában égett a tűz, kellemes meleg fogadta őket. A sparhelt melletti széken egy vékony, idősödő nő ült. Keze békésen pihent az ölében. Szürke ruhája és köténye tiszta volt és majdnem bokájáig ért, lábán drapp patentharisnya és fényesre sikált bokacipő. Őszülő haja, vastag kontyba volt gondosan fonva, a feje tetején. Olyan megjelenése volt, mintha egy ezerkilencszázas évek elejei festményből lépett volna ki.

– Mama, ő Gréta! – mutatta be anyjának Zsolt.

Gréta egy lépést tett az asszony felé, aki egy néma kézmozdulattal megállásra kényszerítette a lányt. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, mozdulatlan volt és kifürkészhetetlen, akár egy szobor. Csak mély, fekete szeme mozgott ide-oda, és mérte végig hűvösen, leendő menyét.

– Tata hol van? – kérdezte Zsolt, megtörve az egyre kínosabbá váló csendet.

Erre az asszony, mintha megelevenedett volna, fiára mosolygott.

– Nemsokára apád is megérkezik. Spónoréknak vitte el, a megrendelt télikabátot. Remélhetőleg ki is fizetik, hiszen most már egy szájjal több van a családban, így kell a pénz – mondta rá se nézve többet, a még mindig lábon álló Grétára.

Zsolt, hogy enyhítsen a feszült helyzeten, Grétához lépett, lesegítette róla a kabátot, és hellyel kínálta.

Grétát, Zsolt a háború idején ismerte meg, amikor a hadsereg keresztül vonult Magyarországon. Meglátni és megszeretni egymást, ez volt a kettejük története és sorsa.

Grétát, a nagyanyja nevelte. Szülei korán elhunytak, az édesanyjára nem is emlékezett. Mivel Gréta kis, alacsony, sovány alkatú volt fiatal lány korában, nagyanyja legtöbbször fiúnak öltöztette a hábórú alatt. Haját rövidre nyíratta, de még így is sokszor elbújtatta, amikor a falun, katonák vonultak keresztül. Féltette unokáját a katonáktól, hiszen nem egy olyan hírt hallott, hogy a katonák megerőszakoltak vagy megöltek egy–egy fiatal lányt, vagy asszonyt.

Mikor Zsolt belépett a kapujukon, Mari mama nem volt otthon. A szomszédasszonynak ment segíteni, és még nem értesült arról, hogy megint katonák érkeztek a faluba.

Gréta éppen a tyúkokat etette, és ijedtében majdnem kiejtette kezéből a kukoricás tálat, amikor Zsolt megszólalt a háta mögött.

– Elnézést kérek, kisasszony, ... sajnálom, nem akartam megijeszteni! – mondta, amikor meglátta a Gréta szemére kiült rémületet. – Én, csak egy pohár vizet szerettem volna kérni, ha szabad lenne, ... – mondta zavartan.

Gréta hamar összeszedte magát, intett a katonának, hogy foglaljon helyet, az udvaron levő asztal melletti kis padon.

– Azonnal hozok vizet! – mondta halkan, majd besietett a konyhába. Első dolga az volt, hogy a szekrényfiókból elővette apjának a kis, hegyes tőrét és a köténye zsebébe rejtette. Azután, a konyhaszekrényhez lépett, kivett onnan egy poharat, kézbevette a vizeskancsót és kiment a katonához. Zsoltnak esze ágában sem volt bántani Grétát, bár ő is hallott már olyan katonákról, akik fosztogattak, és lányokat, asszonyokat bántalmaztak. Az ő seregében levő fiúk viszont, mind rendesek voltak, legalábbis nem feltételezte volna egyikükről sem, hogy ilyen otrombaságokat képesek lettek volna megtenni. Tetszett neki ez a kis vékony leány, de látta, hogy az fél tőle. Megitta a vizet és még egy pohárral kért tőle, de ezt már nem hajtotta fel, hanem lassan kortyolgatta.

– Mi a neved, kislány? – kérdezte udvariasan.

– Gréta vagyok – felelte a lány.

– Engem Zsoltnak hívnak. Erdélyből jöttem – mondta és kezét nyújtotta a lánynak, aki erre hátrált egy lépést és hírtelen a zsebéhez kapott, ahová a tőrt rejtette.

– Látom, hogy félsz tőlem! De nem kell félned, nem foglak bántani, nem vagyok olyan, mint azok a katonák, akikről rosszat hallottál! – mondta mosolyogva, majd folytatta – A tyúkokat nem ártana elrejteni, mert a katonák, akik jönni fognak, el fogják vinni őket.

Hírtelen kitárult a kapu, és Mari mama rontott be rajta.

– Gréti, gyorsan-gyorsan, jönnek a katonák! Hajtsuk a tyúkokat a pince rejtekébe! – kiáltotta. Még mondani akart valamit, de torkán akadt a szó, amikor meglátta Zsoltot. Megtántorodott és majdnem összerogyott, de Zsolt odaugrott és elkapta, a padhoz kísérte és leültette.

– Jól van mama? – kérdezte. – Üljön itt, amíg helyrejön, mi majd behajtjuk a tyúkokat!

Megtöltötte poharát vízzel és az asszony elé tolta.

– Gyere! – mondta Grétának.  – Nincs sok időnk! Mindjárt itt lesznek!

Gyorsan behajtották a tyúkokat a pince alatt ásott rejtekhelyre. Gréta ki akart jönni Zsoltal az udvarra, de Zsolt megállította.

– Maradj itt te is! Csak a biztonság kedvéért. Majd én vigyázok a mamára! – mondta és azzal már ment is kifele a pincéből, és leült Mari mama mellé a padra.

Kis idő múlva két katona rontott be a kapun.

– Hol vannak a tyúkok? Adjátok ide a tyúkokat! – kiáltották.

Zsolt felállt az asztal mellől, és odament hozzájuk. Pár percig beszélgettek, majd a két katona továbbment, nem zaklatták a mamát, és nem kutatták át a házat sem.

– Köszönöm fiam, rendes ember vagy – mondta Mari mama Zsoltnak, amikor az ismét leült mellé a padra.

– Maradok még egy kicsit, nehogy visszajöjjenek – mondta Zsolt. Az asszony bólintott.

– Köszönöm. Ritka manapság a rendes ember. Gréti lenn maradt a pincében? – kérdezte.

– Igen, megkértem maradjon ott, amíg el nem mennek a katonák.

Beszélgettek még egy kicsit, majd Zsolt felállt.

– Mennem kéne, nem számítottam ilyen sokáig maradni...

– Maradhatsz fiam – mondta a mama, majd megkérdezte: – Nem vagy éhes? Mi még nem ebédeltünk, szívesen megkínálnánk, ha elfogadnád.

– Hááát, nem is tudom, igaz az ebédidő már elmúlt, mert nem mentem vissza...

– Akkor maradnod kell, nem mehetsz el éhesen innen! – mondta Mari mama. Felállt az asztal mellől és előre sietett. A pince előtt megállt és bekiáltott Grétának, hogy jöjjön fel.

Ebéd után még beszélgettek, majd Zsolt elbúcsúzott.

– Nem tudom holnap mikor indulunk tovább, de megpróbálok még eljönni, ha megengedik. Nagyon jól éreztem magam itt. Hiába, hiányzik a család! – mondta szomorúan. – Nem jó dolog ez a háború, mindenki megsínyli, mi is, az otthon maradtak is.

– Gyere fiam, készítek majd neked egy kis útravalót holnap – mondta Mari mama és elköszönt. Nem kísérte ki Zsoltot, bent maradt a konyhában. Hagyta, hogy a két fiatal egy pár percig egyedül maradjon. Észrevette, hogy mindketten titkos pillantásokat vetettek egymásra, gondolta, hadd örüljön a kis katona ennek a pár percnek. Neki is nagyon szimpatikus volt. Nem olyan volt, mint a többi katona, hanem illemtudó és kedves.

 

Másnap délelőtt el is jött Zsolt. Nem maradt sokáig, mert még 12 óra előtt indulni akart a sereg. Mari mama adott neki egy szatyorban ennivalót az útra, még egy kis üveg bort is tett mellé. Mielőtt elment volna, megkérdezte írhat-e nekik, megadnák-e a címüket? Gréta beszaladt a házba és kis idő múlva egy papirdarabot nyújtott át neki, rajta a címével. Elbúcsúztak.